Nem sokkal a felfedezés után, Noboru elkezdett édesanyjára leselkedni éjszakánként, főként, ha az anyja aznap sokat nyaggatta vagy korholta. Alighogy becsukódott anyja mögött az ajtó, a fiú csendesen kihúzta a fiókot, majd állhatatos csodálattal figyelte, amint az asszony lefekvéshez készülődik. Azokon az estéken, amikor anyja kedves volt vele, sosem nézte.
[…]
Csak harminchárom év állt anyja mögött, és karcsú teste, amit a rendszeres teniszezés formált, gyönyörű volt. Általában azonnal ágyba bújt, miután testét beszórta kölnivízzel, de néha ülve maradt a pipereasztalkánál, a tükörben hosszú percekig mereven bámulta profilját, olyan üres tekintettel, mintha láz kínozná, míg illatosított ujjai combjai közt matattak.
[…]
És az a feketeség. Valahogy rossz volt a látószög, és addig erőlködött, míg a szeme sarka meg nem fájdult. Megpróbálkozott minden trágársággal, ami csak eszébe jutott, de a puszta szavak nem tudtak áthatolni azon a bozóton. A barátainak nyilván igazuk volt, mikor szánalmas kis üres háznak nevezték. Elmerengett, vajon ez összefügg-e az ő világában tátongó ürességgel.
(Mishima Yukio: Véres naplemente. Varsányi Mari fordítása, Konkrét Könyvek 2007.)