Az álmodó egyre jobban félt

Ebből az álomból ébredt:
Egy próféta állt a téren, karját intőn magasba emelte az összegyűlt koldusszegény sokaság előtt. Az emberi roncsok előtt, akik elébe járultak fölfelé fordított vak szemmel, ráncos csonkokkal és leprás fekélyekkel. A nap a fogyatkozása küszöbén járt, és a próféta beszélt hozzájuk. Ezen az órán a nap elsötétül, és e lelkek mind kigyógyulnak nyavalyájukból, mielőtt újra megjelenik. És maga az álmodó is ott állt az esdeklők közt, és amikor megáldattak, a nap pedig sötétülni kezdett, ő előrenyomult, fölemelte kezét és szólt. Engem, kiáltotta. Engem meg lehet gyógyítani? A próféta ránézett, mintha meglepné, hogy ilyen páriák között látja. A nap megtorpant. A próféta így szólt: igen, azt hiszem, talán meg lehet gyógyítani. Ekkor a nap meghátrált, és rájuk szakadt a sötétség, mint egy kiáltás. Az utolsó drótvékony perem is eltűnt. Vártak. Semmi sem mozdult. Sokáig vártak, és egyre hűvösebb lett. Felettük egy másik évszak csillagai függtek. Nyugtalankodni és mormolni kezdtek. A nap nem tért vissza. Hideg lett, feketeség és némaság, és némelyek kiabáltak, mások kétségbeestek, de a nap nem tért vissza. Az álmodó egyre jobban félt. Hangok rivalltak rá. Beszorult a tömegbe, és a rongyok bűze megtöltötte orrlyukát. Kezdtek háborogni és lázadozni, ő pedig megpróbált elbújni köztük, de ismerték őt még a reménytelen sötétség e bugyrában is, és dühödt üvöltéssel estek neki.

(Cormac McCarthy: Odakint a sötétség [részlet], Greskovits Endre fordítása, Jelenkor kiadó, 2019)