Annyi bizonyos: különös, nyugtalan európai nyárban élünk, s csak látszat a magyarországi nyugalom. De ez a nyugtalan nyár már nem a miénk. S ahogy leírtam ezt a mondatot (fürdőgatyában gépelek istentelen forró vasárnap délután), egyszerre elönt a mohó, nyugtalan vágy: azért is, még egyszer, újra tenni valamit, formálni a magunk kisszerű világát, de formálni azt, ami a miénk — bármi szegényes. Szinte fuldoklom a vágy és a tehetetlenség súlya alatt: úgy tört rám szinte ebben a percben, mint a vad férfivágy lepi meg az embert annyi meddő hét után. S oly rossz ez, abbahagyom.
Budapest, 1968.7.7.
(Ortutay Gyula: Naplójegyzetek III., Alexandra, 2010. 59.o.)