Majmom, Vergilius 5.

a vén Anchises, gyermekeitől immár megfosztva, egész nap fel-alá járkál az idő penészzöld szanatóriumában, nővéreket és sosemvolt menyét szólítja, aki még mindig nem fejezte be zuhanását, mert az övé az egyetlen zuhanás, mely nem ismeri önnön végét, hiszen tovább tart a talajnál, mélyebbre hatol, a föld és az árnyak sűrű szövedékébe ereszkedik, ahol az alak megtörik és összeáll megint, hogy újra megtörjön, fakuljon a fej gipsznyomata, a kéz akvatikus varázslata, remegjen a szív húsos kulacsa…

(Bartók Imre: Majmom, Vergilius, Szépmesterségek Alapítvány, Műút-könyvek, 2020.)