Ültem a konyha járólapján, a nagyit figyeltem, két gőzölgő rizshalmot rakott a peremén indigókék indákkal dekorált porcelántálkába. A teáskannából jázminteát öntött a rizsre, éppen csak annyit, hogy néhány rizsszem lebegni kezdjen a halvány borostyánszínű lében. Ültünk a padlón, adogattuk egymásnak a tálat, ettük az illatos, forró rizst. Olyan íze volt, amilyennek az összetört virágszirmok ízét képzelheted: keserű és száraz, tiszta és édes utóízzel. — Igazi paraszti étel. Lan vigyorgott. — Ez a mi gyorskajánk, Kiskutya. Ez a mi McDonald’sunk! — Felemelte az egyik oldalát, és fingott egy hatalmasat. Követtem a példáját, és mindketten úgy elkezdtünk röhögni, hogy a szemünket is lehunytuk. Aztán a nagyi hirtelen elkomolyodott. — Edd meg az egészet. — Állával a tálra bökött. — Ahány rizsszemet a tálban hagysz, annyi kukacot kell majd a pokolban megenned. — Levette a csuklójáról a befőttesgumit és összefogta vele a haját.
(Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk [részlet], Varga Zsuzsanna fordítása, Európa kiadó, 2020)