Megered az eső. Az ember elmosolyodik, mint mikor valamilyen csendes, jóleső s alig érezhetően fájdalmas izgalom megoldódik. Minden folyamat saját felváltása felé igyekszik: a sötétkék égboltról percek, vagy órák óta tűző nap ki akar húnyni. A megeredő eső eloltja, az ember hálásan figyel. Köröskörül megváltozik a világ: a ragyogó házfalak elhalkulnak, a szürke, hosszan elnyúló járda vidor, fekete pettyekkel telik meg, csakhamar apró, szürkén csillogó tócsák lágyítják meg az aszfalt súgárzó keménységét, a kirakatok ablakai visszavonják villogó fényüket s magukbafordulnak, a kapuk festett szárnyai megfeketednek, a palatetők is elsötétülnek és csillogni kezdenek s a levegő megsűrösödik s hirtelen illatossá válik. A kövezetről visszapattanó csöppek az úttesten ezernyi, fehéren csillámló, miniatűr kristálykertet építenek, amelyeket az autók kerekei percenként elgázolnak; a megszokott uccai zajba különös új hang vegyül: a susogás, amely lágyságával az ember ifjúságát idézi fel. Elutaztam s öt perc alatt egy új országba értem, amely jobban különbözik az elhagyottól, mint Tunisz Budapesttől s amelyre csak azért ismerek rá, mert már sokszor jártam itt életemben: valahányszor esett az eső.
(Déry Tibor: Esőben [részlet], in: Szép Szó, 5. kötet, 1937, 222-223.)