Dr. Lovra Éva egyebek mellett városépítészetet, városmorfológiát és építéstörténetet tanít a Debreceni Egyetem Műszaki Karán. Városok az Osztrák–Magyar Monarchiában című könyve 2019-ben Városszövet- és várostipológia 1867-1918 alcímmel jelent meg. A szerző példákkal gazdagon illusztrált munkája, az „1867 és 1918 közötti várostipológia tagadja azt az alaptételt, hogy minden város egyedi (Leonardo Benevolo meghatározása), s megállapítja, hogy minden egyes városra, mint a különböző városi szövettípusok kollázsára tekinthetünk, amelyek kombinációi specifikus (egyedi) várostípusokat és városképet alkotnak” (178-179. oldal).
A dualizmus évtizedeiben Habsburg Közép-Európát áthatja egy sajátosan homogenizáló korszellem. A várostervezésben kimagasló tehetségű urbanisták (Josef Stübben, Camillo Sitte, Otto Wagner), az utcaképi megjelenésben agilis építészek (Ferdinand Fellner és Hermann Helmer, Hauszmann Alajos, Lechner Ödön vagy éppen a pályaudvarok atyja, Pfaff Ferenc) széleskörű munkássága és még inkább kiterjedt szakmai hatása egy tucatnyi országban napjainkig konzerválja a K. u. K. idők atmoszféráját. Valóban elmélyült kutató kell ahhoz, hogy egy-egy korabeli utcarészletet, épületcsoportot ábrázoló fotót első ránézésre, nagy magabiztossággal beazonosítson… Bécs ez vagy Temesvár? Pozsony vagy Segesvár?
Lovra Éva a dualizmuskori magyar városok közgyűjteményi dokumentációja (leginkább térképek, tervrajzok, képeslapok) és helyszíni bejárása alapján az utcák, telkek, épületek, tömbök, terek és zöldfelületek együtteseit, vagyis a városi szövetet tizenegy fő típusban azonosítja. Ne menjünk messzire, vegyük például Miskolcot! Városunkat a tizenegy típus közül ötnél konkrét példaként említi a szerző. Megyeháza, Szemere-kert, a Városháza környezete jut eszünkbe, ahogyan olvassuk a (Cb) kódot viselő szövettípus jellemzőit: „összefüggő teleksorozaton, vagy egy kiterjedtebb telken számos különálló, funkcióját tekintve legtöbb esetben középület áll. A telken az épületek mellett közkertek, kisebb parkok is helyet kaphatnak (…)” (74. oldal). További 38 településen (néhány példa: Arad, Kassa, Pozsony, Pécs, Újvidék, Ungvár, Zágráb) azonosítja ezt az igen elterjedt korabeli szövettípust. Visszatérve a miskolci vonatkozásokhoz: a Zsolcai kapura illik rá a (Cc) kódú, ipari funkciót hordozó városszövettípus. A Görgey-villa népkerti, Csabai-kapui környezetével megfeleltethető a (Cd) kódú, az „elhelyezkedés és beépítés szempontjából presztízsterületek és rekreációs területek jellemző városszövettípusa” (75. oldal). Minden bizonnyal a főutcájával szolgál rá Miskolc, hogy példa legyen a (Ja) kódú szövettípusra is, melyben a „szabálytalan geometriájú telkek komplex teleksorozatokat alkotnak. A középkori eredetű városszövet (a telkek alakja és az utcák vonala középkori eredetű), zártsorú beépítés változatos épületalaprajzi elrendezéssel: U, L és hagyományos téglalap alakú. A főépülethez melléképületek (esetenként több, mint három) kapcsolódnak, s minden esetben udvar (zárt udvar vagy csatlakozó) is tartozik az épülethez (…)” (79. oldal). Mindszent, a Papszer és az Avasalja pedig a „(Jb)a” kódot illetően emeli be Miskolcot a lankás, szabálytalan telkekkel, zártsorú beépítéssel, nem teljesen szabályos utcahálózattal jellemezhető városszövet példái közé.
Paradoxonnak tűnhet, de a tipizálás éppenséggel ahhoz is hozzájárul, hogy átlássuk és elemeiben azonosítani tudjuk az egyes városok kivételességének mibenlétét. Az Osztrák–Magyar Monarchia városképi elemei és mintázatai jórészt valóban sablonosak, típusosak. Ezeknél inkább, de hangsúlyosan mindezekkel együtt alkotnak egyedi karaktert és identitást a természeti tényezők: nem csupán a domborzati és vízrajzi adottságok, de ide sorolva az évszakokra és napszakokra jellemző fényviszonyokat, színárnyalatokat, széljárást (példaként: Trieszt mellőzhetetlen tényezője a bóra). Hangok és szagok, no és alapvetően a lakosság nyelve, vallása, ünnepei és szokásai. Hagyományos ételei, italai (pesti kávéház, pilseni sör, wiener schnitzel… bajai halászlé, miskolci kocsonya, pozsonyi kifli, soproni kékfrankos). Nem utolsó sorban az afféle mikrotörténetek, melyeket Bécsről mondjuk Stefan Zweig, Robert Musil, Prágáról Franz Kafka és Bohumil Hrabal, Triesztről Italo Svevo és Giorgio Pressburger, Budapestről Krúdytól Szerb Antalig a legnagyobbak osztanak meg velünk…
Lovra Éva könyve kifejezetten adatcentrikus, vitathatatlan tudományos értékekkel bíró munka, helyenként (például a „Korrajz – Előzmények, elvek, kiteljesedés”, „Építészeti és városépítészeti kölcsönhatások” és a „Városok a tipológia és tervezettség különböző fokain” című fejezet) ezzel együtt is élvezetes olvasmány. Olyan vonzó küllemű és tartalmú – képekkel, ábrákkal, táblázatokkal – gazdagon illusztrált kötet, amit egyszer garantáltan elejétől a végéig átforgatunk. Utóbb pedig praktikusan használható hely-és névmutatóval, fogalomtárral, katalógussal ellátott kézikönyvként időről-időre előemeljük a polcról, egy-egy – úticélként, filmes vagy olvasmányos élményként, napi hírként elénk kerülő – konkrét példára, közép-európai városra kíváncsian.
(Kapusi Krisztián)
***
A Miskolci Akadémiai Bizottság Műemléki, Építészettörténeti és Régészeti Munkabizottsága által az Erzsébet téri székházba tervezett kötetbemutatót 2020 tavaszán a rendkívüli járványhelyzet miatt el kellett halasztani. Az előzetes tervek szerint Lovra Évát Kapusi Krisztián várostörténész (Herman Ottó Múzeum) kérdezte volna könyvéről és a közép-európai városról. Online mindez meg is valósult és annak reményében, hogy a tényleges rendezvény mihamarabb sorra kerülhet, kedvcsinálóként közöljük a virtuális beszélgetést.
K. K.: Év elején előbb Vuhanból, majd Lombardiából és egyre közelibb helyszínekről zúdultak ránk sokkolóan apokaliptikus képsorok. Nem úsztuk meg, bennünket is elért a koronavírus. Ritkán jár egyedül a baj, Zágrábot 2020. március 22-én földrengés rázta meg. Idén sokkal inkább, mint a közelmúlt esztendők bármelyikében, saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk a tényt, hogy a mindenható természet jelenségei alól – ráció ide, modernitás oda –, a városok sem mentesítenek. Éva könyve is utal több olyan katasztrófára, mely a dualizmus idején döntően formálta egy-egy város sorsát, arculatát…
L. É.: Az épített környezetet átformáló katasztrófák, a monográfiában említett árvizek, tűz, földrengés mindaddig időben és térben távolinak tűnt, amíg nem kaptam hírt a zágrábi eseményekről. A horvát főváros különösen fontos szerepet játszik a kötetben, személyes és szakmai kapcsolataim által az életemben is. Az első zágrábi földrengés, amely szignifikánsan átformálta a várost és teret adott a ’modern’ városrendezési törekvéseknek, a 19. század utolsó évtizedében volt. Ekkor még úgy tekintettek a katasztrófára, mint valami új a kezdetére. A lehetőségre, hogy megvalósítsák az Osztrák-Magyar Monarchia reprezentációs álmait, bécsi mintára létrehozzák az U alakú gyűrűt, a parkterek láncolatát és Budapest pesti oldalához hasonlóan a feszes raszterhálójú Alsóvárost. Bár Budapestet és Bécset emlegetem, inkább a városépítészt kellene, Milan Lenucit, aki a kortárs városrendezési elveket figyelembe véve, segítségül hívva Camillo Sitte és Josef Stübben írásait, kialakította a ma ismert Zágráb képét. Ez a kép tárul elénk, amikor megérkezünk a Pfaff által tervezett pályaudvarra és kilépünk a kapuján, megpillantva a parkterek első részletét.
Ezt a Zágrábot és a hozzá kapcsolódó középkori várost rongálta meg a március 22-i földrengés. Folyamatosan követem az eseményeket, hiszen dolgoztam a Zágrábi Egyetemen, az egyetemi szakmai kapcsolatok kinyúlnak egészen a műemlékvédelmi intézetig. A volt kollégáimon és barátaimon keresztül minden egyes jelentősebb, megrongált épülettel kapcsolatos problémák és lehetőségek feltárulnak, hírt kapok arról, hogy hol tartanak a munkálatok.
Az a katasztrófa, és ez vonatkozik a monográfiában példaként említett esetekre is, amely másfél évszázada még lehetőség volt az újrakezdésre, ma inkább a múlt törmelékeinek eltakarítása és felfoghatatlan erőfeszítés a épített és kulturális emlékeinek megmentésére. Ami ilyenkor egy kis kapaszkodót jelenthet, az a dokumentáció, a Zágrábi Egyetem kiadásában nemrégiben megjelent egy kötet a város 100 kiemelt épületéről. Ezt a fajta dokumentációt jelenthetné akár a Városok az Osztrák-Magyar Monarchiában is, amely az elemzések és tipológia által készít lenyomatot, de a puszta formák mellett a háttérrel és a történettel is foglalkozik.
A jelenlegi időszakban, amikor korlátozottak a lehetőségeink, a határok lezárva, a szakmai és baráti kapcsolatainkat csak virtuálisan tarthatjuk fenn, elgondolkodtam azon, hogy a monográfiát nem tudtam volna megírni, ha csak virtuális térben léteznék. Ehhez a kötethez kellett az, hogy szorosan együttműködve a külföldi, magyarországi és hazai kollégákkal, a városaim helyszínén dolgozzak, kutassak és éljek, ahogy ezt tettem Zágrábban, Pozsonyban, Prágában, Szabadkán a különböző kutató és felsőoktatási intézményekben, de közben keresztül-kasul járva a Habsburg Közép-Európát Graztól Szarajevón keresztül Lvovig.
Most ezekből az élményekből élek, s a katasztrófát is inkább az újrakezdés lehetőségeként szeretném megélni. Ezen is dolgozom.
K. K.: „A nyugat-európaiak úgy tanulták, hogy Európa az ő Európájuk, az atlanti és bizonyos mértékig mediterrán Európa, a jóléti és szabad Európa, Európa, amely majdnem olyan, mint Manhattan és Chicago. (…) Hogy Európa nem létezhetne Közép-Európa nélkül, nagyon keveseknek jutott csak eszébe. Párizs, London és Róma Európa volt, de Lviv vagy Chisinau nem volt az, sőt nem volt az Varsó és Bukarest sem. (…) Közép-Európa (…) ahol egy úr nem adhat át egy hölgynek olyan virágcsokrot, amely páros számú szálból áll. (…) Közép-Európa egy életmód. (…) A jó modort megtanították. A kézcsóknak még megvan a szerepe. Hanyatlás, fenyegető dekadencia és szertartásosság, polgári életmód és kifinomult udvariasság mind összeolvad valami édes vágyakozásban egy kor után, amelynek letűntét sajnálja ugyan az ember, de visszatértét senki vagy alig valaki kívánja. (…) Havel, Konrád, Michnik és más briliáns elmék egy olyan közép-európai hagyományban éltek és élnek, amelynek irányítója az értelmiség, ez a Dániában ismeretlen faj, amely hagyományosan különös felelősséggel viseltetik a haza sorsa iránt”. (Per Nyholm: Európaiak. Utazás Európa emlékezetébe. Ford.: Simoncsics Péter, M-Érték kiadó, 2013, 30-34.)
Amennyiben a „Közép-Európaiság” valóban beazonosítható habitusokkal és mentalitással, akkor ennek mintájára, vagy éppen ezzel összefüggésben elmondható-e, hogy a közép-európai város alaktana, arculata karakteresen megkülönböztethető a skandináv, atlanti vagy éppen a mediterrán városétól?
L. É.: Ha röviden kellene válaszolnom, akkor igen és igen. Bár a ’közép-európaiság’ már egyre kevésbé szignifikáns tulajdonság, ha a habitusokról és a mentalitásról van szó, hiszen a határok teljes nyitásával kozmopolitábbá váltunk. Gondolok itt az 1920 utáni új határokra, azok átrendeződésére, 1989-re vagy 2000-re a Vajdaság kontextusában. 1920 előtt a kulturális sokszínűség alakította ki a ’közép-európaiság’ eszméjét, ami földrajzi fogalomként is szerepel. Gyakran használom a Habsburg Közép-Európa lehatárolást, hiszen ma már nem arról a területről beszélünk Közép-Európa kapcsán, mint 150 éve. Beazonosítható-e így vagyis alkalmazható-e jelzőként a közép-európai? Mindenképpen. A monográfia, illetve a kutatást elindító gondolat is abból adódik, hogy van valami ismerős minden volt osztrák-magyar városban, a terek, épületek, utcák egységében, építészetükben és városépítészetükben, amelyik csak egymás kölcsönhatásában létezik. Gyakran idézem Moravánszky Ákost (Veresengő látomások, 1998), aki azt írja, hogy „A közép-európai városok átalakulását vizsgálva a 19. század derekától a 20. század elejéig Bécsben, Budapesten, Prágában, Zágrábban és Ljubljanában hasonló vonásokat és lényeges különbségeket egyaránt felfedezhetünk. A hasonlóságok szembeötlőek. A modernizáció hátterében azonos fejlődésmenet, azonos politikai és gazdasági struktúra állt” (Moravánszky 1998, 54.). A Közép-Európa-eszme két történésztől ered: Hanák Péter (Közép-Európa két koncepciója, 1990) és Szűcs Jenő (Vázlat Európa három történeti régiójáról, 1983) fogalmazta meg azokat a tényezőket, amelyek Európát három részre (Kelet, Közép, Nyugat) osztják, s ezek között a megkülönböztető hasonlóságok között szerepel többek között az urbanizáció és modernizáció is. Az Osztrák–Magyar Monarchia összetettsége révén Közép-Európaként is beazonosítható, ahogy utaltam a Habsburg jelzőre, így a vizsgált városok már nemcsak az 1867 és 1918 közötti rendszer, hanem egy teljes régió képviselőivé válnak. A közép-európai város alaktana, városmorfológiájának, illetve városi szövetének egyedi volta és összehasonlíthatósága pontosan ezekben a nagyon gyorsan lezajló modernizációs törekvésekben rejlik. A hasonló vonások alapját az egységes várostervezési elvek alkalmazása, a funkcionalitás mellett a reprezentációra való törekvés és nem utolsósorban azok az alkotók képezik, akik a monarchia több városában dolgoztak, a rájuk jellemző stílust és gondolkodásmódot vitték városról-városra. Az arculat, azaz a városkép is hasonló, ugyanazokat a városszövet-típusokat is beazonosíthatjuk a vizsgált 70+10 városban. A hasonlóságban benne vannak a meghatározó különbségek. Míg a 19. század második felében egy radikálisabb, a terület morfológiáját figyelmen kívül hagyó tervezés zajlott, lassan alakult a szabályozás is, addig az 1890-es évektől már tudatosan figyeltek a földrajzi viszonyokra (Sitte-hatás). Zágráb, Szeged, Budapest, Temesvár, Lvov, Szarajevó (a sor folytatható) egy-egy területe esetében rendelkezésre állt olyan sík terület, ahol megvalósíthatóvá vált a szabályos tömbszerkezet. A lankásabb városok utcahálózatánál viszont már Sitte azon elve érvényesült, amely szerint a festői látványra kell helyezni a hangsúlyt és a terephez idomuló utcákat létrehozni. Fontos momentum a városkép kontextusában, hogy ezek a városok néhány évtized alatt nyerték el az osztrák-magyar vagy k.u.k. karakterüket a szabályozások, új beépítések révén. Ezzel jól megfért a középkori városszövet és a beépítések is, amik erősítették ezt a karaktert.
A közép-európaiság benne van az emberi gesztusainkban még akkor is, ha életünk nagyobb részét máshol töltöttük, ahogy a városaink szövetében és épített környezetében is még akkor is, ha azok mára már patchwork-szerűvé váltak és az építészetük egyre inkább igazodik a globális trendekhez.
K. K.: A hosszasan idézett dán újságíró egy idegen szempár Közép-Európában. Lovra Éva egy idegen szempár (volt kezdetben) Miskolcon. Nekünk nagyon fontos, ha a város újabb tematikus térképeken válik hangsúlyossá. Nem volt eddig jellemző, hogy az általános várostörténeti szakirodalom különösebb figyelmet fordított volna Miskolcra, pláne a dualizmus vonatkozásában. Honnan ered, mivel indokolható a szerző Miskolcot övező kitüntető figyelme?
L. É.: Kezdetben idegen szempár voltam, de mára már a szakmai és személyes kötődésem, a város ismerete olyan mértékű, mint kevés „friss” miskolcinak. Bár nem itt élek. A kezdeti idegenség pontos meghatározás, hiszen először úgy írtam a városról, úgy vizsgáltam azt, hogy nem is voltam Miskolcon. A doktori disszertációmban és a monográfiában is, amelynek apropóján beszélgetünk, megtalálható a városszövet katalógus, amit kataszteri térképek, majd később alaptérképek tanulmányozásával állítottam össze. Az összehasonlítás 70 várost és bő 70 évet vett alapul (1850–1920), így Miskolc fejlődésének egy szakaszát is. Nem ismételném Kapusi Krisztián a kötet kapcsán megfogalmazott gondolatait, de ez volt a kezdeti cél: lebontani a várost a szövetére, majd hagyni, hogy a kollektív lokális tudatban újjáépüljön, hogy az emberek felismerjék egy-egy részletében a típust. Itt meg is álltam volna Miskolc kapcsán 2016-ban, hiszen földrajzilag a város teljesen kiesett a látókörömből, azonban a következő év végén felkértek, hogy írjak tanulmányt a Változó szerepek, változó városképek: Kassa és Miskolc a 20. században című kötetbe, amelyik 2019-ben jelent meg. Ekkor a Szlovák Tudományos Akadémián dolgoztam Pozsonyban és Palóczi Antal városépítő tevékenységét kutattam, ismertem a kedvelt módszereit és a Miskolc-tervet, amit méltatott a korabeli tematikus lapok hasábjain. A tanulmányom hosszan készült személyes Miskolc élmény nélkül, a térképekről, képekről, tervekből azonban már ismertem minden szegletét. Ezért is csodálkoznak (még mindig) azok a helyiek, akik ismerik a tanulmányt, hogy a városban először csak 2018 májusában jártam. Ekkor egy izraeli kutatócsoporttal a klasszicista zsinagógákat kutattunk, mértünk fel. Az első élményem az Erzsébet tér kilátással az Avasi templomra, a Szinva patak, a Széchenyi utca és az Kazinczy utcai zsinagóga. Az ekkor készített képek kerültek be később a tanulmányba. Arra egyáltalán nem gondoltam akkor, hogy hamarosan külföldi hallgatóinkat visszük a Digépbe. A többesszám Bereczki Zoltán, miskolci kollégám jelenti. Együtt doktoráltunk 2017-ben Pécsett, kölcsönösen ismerjük egymás kutatási területét, az elért eredményeket, s a közös munkánk a Debreceni Egyetemen újra összekötött minket: ma közös kutatásokon dolgozunk, együtt oktatjuk a Városépítészet/Urban Design tárgyat (is), s Miskolc két területét is kijelöltük tervezési területként a hallgatóknak. Ezek azon az események a töredéke, amely valamilyen módon szakmailag a városhoz kapcsol. A MTA Miskolci Akadémiai Bizottságának tagja vagyok, visszajárok a városba, a Bükkbe és a kedves helyem a Szinva terasz. A kötődés egyre inkább személyes, hiszen nemcsak helyeken keresztül emberekhez, alkotókhoz is fűződik.
Miskolc külön fejezetként szerepel a Városok az Osztrák-Magyar Monarchiában monográfiában, hiszen nemcsak a kialakult szakmai és személyes kötődéseim miatt fontos város. Szerkezetileg és szövetileg is nagyon izgalmas, ahogy utat tör magának, betölti a rendelkezésre álló teret és szimbiózisban együtt él a földrajzi tulajdonságaival – érvényes ez a Monarchia időszakára, a diszharmónia már az újabb évszázad terméke. A várossal, építészetével kapcsolatos kutatásaimat a monográfia megjelenésével nem zártam le. A következő projekt Böhm Viktor építészre fókuszál – túllépek a Monarchia időszakán, s így bevezetem a 1920 utáni korszakot, amely nagy jelentőséget kap Bereczki Zoltánnal közös kutatásainkban és munkánkban is. A személyes kötődés pedig a szakmain keresztül egyre erősebb, hiszen ahogy a várost lassan megismerem, úgy válik egyre fontosabbá, egyre otthonosabbá.
K. K.: Palóczi Antal neve gyakran szerepel a könyvben, ráadásul a szerző meggyőződése szerint személyében tisztelhetjük Miskolc város 1897. évi szabályozási tervének készítőjét. Mit érdemes feltétlenül megjegyeznünk Palóczi Antalról?
L. É.: A szerző meggyőződését alátámasztják a kutatások eredményei – ezt mosolyogva olvasom, mert ez egy fontos élményem Miskolccal és tervezéstörténetével kapcsolatban. Palóczi Antallal már 2016-tól foglalkozom. A 19. és a 20. század fordulóján a városszabályozás és várostervezés szempontjából egy kulcsfigura az Osztrák-Magyar Monarchiában. Talán az első igazi városépítész, de biztosan az első, aki meghonosította a modern városrendezés alapelveit a kor Magyarországán, ahol a modern várostervezés gyakorlata és az egységes városszabályozási rendszer kialakítása némi késedelemmel talált befogadásra. Emiatt nem a városépítés elméletének és gyakorlatának újítói alakították ki a korszak városszabályozási elveit és irányát, hanem azok a szakemberek, akik az elődök (külföldi teoretikusok és várostervezők, mint Camillo Sitte, Josef Stübben) eredményeit és tapasztalatait összefoglalták és a hazai körülményekre és problémák megoldására formálták. Palóczi Antal egyike volt azoknak, akik a várostervezés elméleti feladataival (is) foglalkoztak a gyakorlati tervezés mellett, leginkább Budapest viszonyait vizsgálva. A Magyar Mérnök- és Építész-Egyletben végzett munkája során elemezte és kritizálta az aktuális szabályozási döntéseket, városrendezési pályázatok eredményeit méltatta, kritikai összefoglalást végzett a Fővárosi Közmunkák Tanácsának éves munkájáról, számos indítványt tett a budapesti városszabályozás érdekében. Az új tervezési elvek figyelembe vételével városrendezési tervjavaslatokat, építészeti terveket készített. Ezek között a tervek között volt a Miskolc városszabályozási terve is, amit az eddigi munkáinak és a tervezésben még közreműködő alkotók munkáinak figyelembevételével én Palóczi-féle elképzelésként azonosítottam be.
Amit még feltétlenül tudni kell róla az, hogy milyen szerepet vállalt a modern várostervezés elveinek meghonosításában. Az 1880-as évektől figyelemmel kísérte a modern városrendezés elmélet és gyakorlat különböző irányzatait, s előadásain, tanulmányain keresztül igyekezett elfogadtatni az új elvek főbb tételeit: közegészségügy, közlekedés kívánalmai és az esztétikai tervezés. Várostervezési munkáiban leginkább Sitte funkcionális, ám a város művészi formálására törekvő várostervezési elvei és gyakorlata képviseltették magukat, míg elméleti írásaiban felhasználta a mérnöki szemléletű Stübben elemzéseit és rendszerező módszereit, valamint Richard Baumeister elméletét is. Sitte városrendezési gyakorlatát és Stübben városépítési kézikönyvének tematikus tipológiáját követve számos város, így Újvidék, Pozsony (innen Szlovák Tudományos Akadémia érdeklődése iránta) és Arad bővítési és szabályozási tervének készítésében vett részt. Néhány részben és nagyobb változtatásokkal kivitelezett tervén kívül, mint a budapesti Szabadság tér, a többi munkája nem valósult meg, így a mai Wekerle-telep se az általa készített elsődíjas helyszínrajz szerint épült ki (második díjat kapott az típusépületeiért). Palóczi mindemellett építész is volt, aki 1876-ban, 28 évesen megkapta a legnagyobb kitüntetést a császári és királyi osztrák-magyar tudomány és művészetért adományozott érdemjelet a királytól, a Pro litteris et artibus aranyérmét, de élete végéig nem alkotott egy monumentális épületet sem, bár részt vett az Országház, a nemzeti Pantheon pályázatán is.
K. K.: Alessandro Baricco egyik regényének szereplője „Megérezte, hogy az írás valamiféle birtoklás – erre az illúzióra az emberiség nem elhanyagolható része hajlamos”. (Alessandro Baricco: Harag-várak. Ford.: Székely Éva, Helikon, 2016, 48.) Lovra Éva leírta, kvázi birtokba vette Habsburg Közép-Európa városait… Hogyan történt mindez? A kötetben szereplő aktuális városképi fotók szinte kivétel nélkül a szerző – 2015 és 2018 között – készített felvételei. Te az elmúlt években Prágától Brassóig, Szarajevótól Lvivig oda és vissza többször beutaztad a térséget?
L. É.: Igen, sőt éltem is hosszabb ideig a vizsgált városok némelyikében. A birtokbavétel így kezdődik, megnézni, megtapasztalni, időt eltölteni a városokban. Nem feltétlenül csak kutatási céllal utazni, de ez is nagyon fontos része, hanem inkább azt felfedezni, hogy a hasonlóságok ellenére miben más – ha kivesszük belőle az emberi tényezőt és a várost csak városépítészeti formákra redukáljuk, ehhez hozzátesszük még a földrajzi és vízrajzi karakterét, akkor a város pontosan leírható és ezzel az összehasonlításhoz is alapot képez. Nagyon nehéz volt úgy írni, hogy a tudományos-ismeretterjesztő monográfiát ne vigyem el egy sokkal líraibb irányba, ahol szerepelnek a személyes élményeim is egy-egy hellyel kapcsolatban, ahol jártam vagy ahol éltem. A városok, amelyekről többet írok (Zágráb, Pozsony, Szabadka, Prága, Budapest), hosszabb-rövidebb ideig az életem részei voltak, hiszen éltem, dolgoztam, tanultam ezeken a helyeken, a többit pedig csak felkerestem és felfedeztem.
K. K.: Remélem, szeretsz rajzolni! Máskülönben elképzelni sem bírom, a rengeteg közgyűjteményi kutatás és közép-európai utazás mellett hogyan győztél többtucat városszerkezeti ábrát szerkeszteni az utcahálózat, telkek és tömbök, közterületek és zöldfelületek körvonalaival?
L. É.: Megint mosolygok. A monográfiában szereplő ábráknak magyarázó jellege van, amit kiegészítenek a szöveges magyarázatok. Minden egyes séma és minden vonala mögött 70 város összehasonlító elemzése van, vagy egy-egy város részletesebb analízise. Ezek a rajzok mind egy folyamat lezárásaként szerepelnek, a kutatás konklúziói. Szeretek rajzolni, nagyon vizuális vagyok, a leírt szöveget is előbb képileg fogadom be, majd olvasom. Ez a kutatásnál előny, hiszen ki tudom szűrni a fontos dolgokat a szövegből vagy a térképről, könnyen megy a már látott városelem-kombinációk felismerése. Regényt olvasni így már nagyobb koncentrációt igényel. Szerettem volna szabadkézi rajzokkal is gazdagítani a kötetet, de a képi világához ez nem tett volna hozzá. Egy következő, már kevésbé szigorú kötetben ez is talán előkerül. Azt tudni kell, hogy nem az lesz az első szövegillusztrációs próbálkozásom… az első kötet, amelynek a borítójára a munkám választották és az illusztrációim is szerepeltek benne, megkapta a Vajdaság legszebb könyve díjat. Hatodikos voltam akkor, s azóta is voltak elvétve ilyen jellegű törekvéseim.
K. K.: Bécs, Prága, Trieszt, Krakkó, Budapest… Eszményített preferenciákat azonosító városnevek a Monarchia időszakában. A XX. század politikai és gazdasági fejleményei egyre távolabbi eszményeket és mintákat hoztak: német Bauhaus, szovjet-orosz szocreál, francia panel-licensz. Boldog békeidők: otthonosság, lakájosság. Huszadik század: töredezettség, elidegenedés. Ha valóban így volt, mit tudott a dualizmus városépítészete, amit negligáltak, másképpen értékeltek a rákövetkező évtizedek?
L. É.: A nagy általánosításban elveszik az egyéni jellemző. A német Bauhaus mellett ott volt a tel aviv-i modern, ténylegesen a Bauhaus-ban művelődött építészekkel, így ottani Bauhaus az egyéni jellemzőivel. Vagy a boldog békeidők is szubjektív, kinek melyik korszakot jelenti. A dualizmust legjobban a Gründerzeit írja le, hiszen az 1850 és 1914 közötti korszak nemcsak az a modernizáció, az ipar, szabályozások, műszaki fejlődés kora, hanem az első, mai értelemben vett modern város születésének időszaka is. Városaink többsége ekkor épült ki, vagy egészült ki középkori szövete. Már 1920 után az új beépítések élesen megkülönböztethetők nemcsak az építészeti stílus, hanem az általános felfogás, prioritások szempontjából is. 1920 után az elszakított területeken megpróbálták a Monarchia örökségét elfeledni, ezt mutatja Újvidék példája is, ahol egy fontos rész kimaradt a város építés- és tervezéstörténetéből. A kimaradt periódusból származó városbővítési tervet (tömbtérképet) az 1960-as években teljes egészében átvették és felhasználták az új tervben. Ezt részletesen ismertetem egy tanulmányban, amit Újvidék e elhallgatott időszakáról, s a felfedezésemig még ismeretlen tervekről írtam. Másik élményem ezzel kapcsolatban Zágráb és Rijeka. Az időszakot, amelyről írtam a tanulmányom, azt vállalják, azonban annak a tényét, hogy milyen szerepe volt a Magyar Királyságnak Fiume-Rijeka fejlesztésében, azt már nem: a lektor legnagyobb problémája az volt a tanulmányommal, hogy sokat emlegettem az 1867, illetve 1868 és 1918 közötti időszakot a fejlesztésekkel kapcsolatban. Említhetném Szlovákiát is, ahol az utóbbi években fordultak (fordultunk) e felé az időszak felé. A Szlovák Tudományos Akadémián végzett munkám előtt a modern várostervezés időszakát 1930-as évekre tették, de a kutatásnak köszönhetően 20 évvel előrébb csúszott a dátum. Tudatosan vagy sem, elfeledve vagy együtt élve vele, valahogy 1920 után is ott élt a k. u. k. időszak az elcsatolt és megmaradt területeken, annak nosztalgiája vagy éppen tagadása a nemzetállamok kialakulása miatt. Nem egyedi eset, még a múlt évszázadban is tanúja voltam annak, hogy egy nyelvet megváltoztattak azért, hogy felejtsenek.
K. K.: Tudjuk jól, nem csupán a koronavírus indult Kínából… Jin és Jang – hideg és meleg, erő és érzelem, ráció meg intuíció. Benyomásaim szerint a „Városok az Osztrák–Magyar Monarchiában” című könyvben inkább az elsőként sorolt komponensek dominálnak. Tervegység, tipomorfológia, klaszterizáció, integrált módszertan… Ugyanakkor ismerem a szerzőnek a – közelmúltban tragédiák özönét elszenvedő – itáliai városokról szóló kötetét (Lovra Éva: Amikor otthon van a sehol. Forum, Újvidék, 2011.), melyben éppen ellenkezően, az érzelmeké a főszerep. Nőiesen közvetlen könyv, ez utóbbi pedig férfiasan szikárnak tűnik…
L. É.: Legyen inkább csak közvetlen az egyik, szikár a másik. Az Amikor otthon van a sehol egy lírai hangvételű szabad asszociációkra épülő útleíró próza. Az első kötetem. A téma hasonló: városok, építészet, városépítészet, de ott van a művészet és a lírai szál. Vajdasági vagyok, Jugoszláviában születtem. 2009-ben még nem utazhattunk szabadon, így ahhoz, hogy olasz vízumot kapjak, nagyon sok erőfeszítésre, türelemre volt szükség. Megérkezésem Milánóba egy kiszakadás volt, és a következő időszak az eddigi építészet- és művészettörténeti tanulmányaim, film- és könyvélményeim manifesztálódása. Egy hónapig út, naponta új város és már Szardínián új tengerpart tárult fel. Majd haza kellett mennem, de megírtam az egy-egy városhoz kapcsolódó vizuális és szellemi élményeim. Mondhatnád, hogy szinte önmagamnak, hogy ne vesszen el az élmény – valóban kissé önző a szöveg, nagy koncentrációt igényel a befogadás. Akkor nem tudhattam, hogy eljutok-e újra ezekbe a városokba, de később egyre többet jártam Olaszországba, néhány évet Milánóban is éltem, 2014-től vendégoktatóként a Roma Tre és La Sapienza Egyetemeken tartottam előadásokat. Ha már COVID-19, akkor az utolsó utam is Rómába vezetett, ahol városmorfológiai konferencián voltam február végén.
Ha két kötetet a Jin és Jang felől közelíted meg, ahogy a kérdésed felvezetésében is szerepel, akkor érezheted azt is, hogy a közvetlenben ott a feszesség, a szikárban meg a játékosság. Bár a monográfia már a harmadik kötetem, de mégis újdonságot jelentett, a városok egy más típusú megélését. Ahogy említettem is, nehéz volt a személyes élményt, a lírai ént háttérbe szorítani. Ebben az új kötetben is ott vannak, főleg azok a városok kiválasztásánál, amelyeknek külön fejezeteket szentelek. Az olasz útleíró próza után sokáig nem is írtam szépirodalmat, mert úgy éreztem, hogy abban a kis fehér kötetben benne van minden, amit addig nekem a városok, érzelmek, művészet és minden más jelentett. A Városok az Osztrák-Magyar Monarchiában kiadása után viszont tele vagyok tervekkel, mintha a kötet nem valaminek a lezárása lenne, hanem egy új kezdete. Az első könyvbemutatón Meggyesi Tamás megkérdezte, hogy hogyan tovább – mondtam, hogy majd gyerekkönyvet írok. Lehet. Ami viszont biztos, hogy új kutatás, új irányok vannak és vissza akarok térni a szépirodalomhoz is.
K. K.: A könyvedben idézett Leonardo Benevolo doktrínájához hasonlókat Bácskai Vera, az egyik legjelentősebb magyar várostörténész gondolatai között olvashatunk, hogy „minden város egyedi univerzum”, melyet a „maga egyedi minőségének ismeretében érthetünk meg”, és „történetük igazán csak az egyes városoknak van”. (Bácskai Vera: Várostörténet. In: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József [szerk.]: Bevezetés a társadalomtörténetbe. Osiris, 2006, 255-257.) A hazai városantropológia meghatározó kutatója, Niedermüller Péter pedig olyanokat is leírt, hogy a „város nem is áll másból, csak utcasarkokból, az ablakunk alatt felhangzó dudaszóból, alkonyatokból, hangulatokból, néha felvillanó képekből, egy arcból…” (Niedermüller Péter: A város: kultúra, mítosz, imagináció. In: Mozgó Világ, 1994/5. 5-17.). Elfogadható, miképpen értelmezhető tézisek ezek egy várostipológiával foglalkozó szakember számára?
L. É.: Kezdjük az értelmezéssel és a párhuzamba állítással. A város egy komplex jelenség, nem értelmezhetjük csak az érzések, hangulatok síkján. Foglalkozhatunk így is vele, de akkor egy fontos aspektus hiányozni fog, maga az a közeg, az egyedi szerkezet és épített környezet, amit városnak tekintünk. Miért nem csak település? Mi határozza meg, hogy mi kap városi minőséget azon túl, hogy hányan élnek benne, milyen az intézményi ellátottság, a gazdaság, ha ezeket mind a potenciális megítélés faktoraként tekintjük. Niedermüller kiragadott gondolata arra enged következtetni, hogy a városantropológusok megfeledkeznek a fizikai környezetről és csak hangulatokból építik fel a várost. Holott korántsem ez a helyzet, s nem is lehetséges csak erre alapozni. Kevin A. Lynch, The Image of the City, 1964-ben kiadott munkája még mindig kedvelt referencia. Két módon is olvasható: városantropológus és városmorfológus megközelítéssel, esetleg e kettő keverékeként. Ebből is kitűnik, hogy nincs hangulat és imázs egy város szövete, utcái és épített környezete nélkül, viszont a város is csak az alkotóelemeinek halmaza az emberek nélkül, akik észleléseket, érzeteket társítanak egy-egy városrészhez. Ennek kutatása, hogy miért alakulnak ki eltérő impressziók, nem a feladatom, de lekövethető a tipológia, morfológia és a társtudományok (térszintaxis – space syntax) segítségével, hiszen a térbeli konfiguráció és a társadalom között meglepően direkt összefüggések lehetnek, lásd Hillier – Hanson (1984) Social logic of space kötetét. Minden város egyedi, de a Benevolo-féle egyediséget visszautasítom, hiszen minden város felépíthető a városszövet-típusok és városszerkezetek kombinációjával, kollázsként. Hangsúlyozom, hogy ez a felépítés nem veszi figyelembe az embert, mint tényezőt, amely az antropológia alapegysége. Bácskai Vera kiragadott mondataival egyet kell értenem, bár árnyalni kellene azt a kijelentését, hogy „történetük igazán csak az egyes városoknak van”. Minden városnak egyéni története van, s minden városnak van története – akkor is, ha csak Italo Calvino láthatatlan városairól van szó (Le città invisibili, 1972). Erről Conzen, az angol városmorfológiai iskola megteremtőjének gondolata jutott eszembe: „A városoknak élettörténete van. Fejlődésük a régió kultúrtörténetével együtt, ahol fekszenek, mélyen beleíródott a beépített területeik körvonalába és szövetébe.” (Conzen 1960 [1969], 6.) A gondolat nem csak önmagáért fontos, hanem azért is, mert hamarosan Birminghamben, az általa alapított Urban Morphology Research Group meghívására szemináriumot tartok a közép-európai városokról, tipológiájukról és történetükről, amelybe beleivódott „közép-európaiság” hangulata is.
K. K.: Könyved mindössze négy oldalon elemzi, a leírtakból sejtve neked szakmai szempontból mégis rendkívül jelentős fogalom a mikrourbanizmus. Beszélnél erről?
L. É.: A kötetben leírtak definiálják a mikrourbanizmust, mint jelenséget, a városszövet és városszerkezet, valamint az építészet kontextusába helyezik: „Egy város alaktani jellemzőit a térbeli változások és a városi szövet összetevői (utcák, zöldterületek, közterek, városi tömbök, telkek és épületek) közötti kölcsönhatások és térbeli kapcsolatok határozzák meg. Egy adott város kialakulásának folyamata, a városstruktúra és a városi szövet építészeti kontextusa a városok egyéni kollázsszerkezetét kialakító erők, a természeti, a társadalmi, gazdasági, történelmi tényezők ismeretében érthető meg. A kapcsolódási pontok utalnak arra, hogy hogyan változik a városkép a szerkezethez viszonyítva és ez a kölcsönhatás hogyan nyilvánul meg fordítva. Ez a kölcsönhatás a mikrourbanizmus jelensége, amely az előzőekben megállapított városszövettípusokat tekinti a vizsgálatok alapjának.” (Lovra 2019, 138.) A mikrourbanizmus aspektusai közül a legelvontabb, viszont talán a legfontosabb az identitás, „amely részben az adott város vizuális észlelésén (percepció) és a Lynch-féle érzékelésén alapszik. Az érzékeléstől eltekintve, amely leginkább a várostervezési döntésekre adott reakció alapján alkotott kép, az észlelés szerint a város identitását a városi táj alkotja. A városi táj a városkép, épített környezet elemeinek kombinációja, egy konkrét szemantikai tartomány az építészet és a várostervezés területén. A korszak által teremtett bizonyos fokú városképi univerzalizáció és az ismétlődő mikrourbanizmus-minták mellett az öröklött épített környezet és a kortárs beépítések harmonikus interakciója a hagyományos (a korszakot megelőző) és a kortárs beépítések ritmusának egyensúlyától függ – fontosak a komponensek közötti irányadó (legyen az vertikális vagy horizontális artikuláció) kapcsolatok. Jelentőségét tekintve az identitás aspektusának ilyen módon való értelmezése azért is kiemelkedő, mert ezáltal a mikrourbanizmus nemcsak az adott kor városépítészetére és építészetére reflektál, hanem a módozatok megértésével hatással lehet a mai tervezési döntésekre is. Nem a múlt újraalkotása a cél, hanem a szerkezeti és homlokzati dinamika megértésével a harmonikus foghíjbeépítések vagy rehabilitáció.” (Lovra 2019, 140.)
K. K.: Karl Schlögel német történész ragyogó esszégyűjteményében olvassuk a jelenben ukrán – és a könyvedben is tárgyalt – Csernovicról, hogy „Az 1908-ban épült csernovici pályaudvar, amely joggal volt az egyik legfontosabb képeslapmotívum a k. u. k. időkben, mint régen, most is impozánsan emelkedik itt, mint a fin de siècle-nek a Kárpátok lejtőjén kikötött óceánjárója, de a csomagmegőrző alkalmazottja (…) ebédszünet címén két órára elvonul (…). A járdát, amelynek állapota mindig csalhatatlan jele annak, mennyire törődnek egy várossal, helyenként felújították, kijavították. (…) A történelmi Csernovic, amely elszürkült, mert minden pénzt a külvárosi lakótelepek építésére fordítottak, kezd megint fehér, okkersárga és kék színekben ragyogni”. (Karl Schlögel: Európa-szigetcsoport. Kossuth kiadó, 2018, 103-104.) Működnek, reálisak a Monarchia épített örökségére alapozott városmarketingek?
L. É.: Szecesszió, historizmus, Bécs-Budapest párhuzam – mindenképpen van gazdasági és kulturális potenciálja a Monarchia épített örökségének és nemcsak Magyarországon. A szecessziós Szabadka, mint brand sokáig lokális jelentőségű volt némi nemzetközi érdeklődéssel és kapcsolatokkal a Komor-Jakab építészpáros magyar szecessziós stílusú zsinagógája miatt. 2017-ben azonban már a szabadkai szecesszió egy, a határokon átnyúló projekt része, „megnyitották” a Szabadka-Eszék szecessziós turisztikai utat (Turistička rutaSecesijaOsijek-Subotica) a szerb-horvát INTEREG-IPA program keretein belül. S ez csak egyetlen ilyen példa a közelmúltból, a program ebben az évben ér véget. Mégsem tudok határozott igennel vagy nemmel válaszolni a kérdésre, hiszen a városmarketingben csak az épített örökség az, amivel foglalkozok és amihez értek, a hozzáadott érték (kulturális események, egy jó branding, kiegészítő szolgáltatások) már túlmutat az érdeklődésemen. Alapnak tekinthetjük, realitása van, de ha nem töltik meg „élettel”, akkor hiába csodálatos és egyedi, mégsem működőképes.
Kapusi Krisztián (1975, Miskolc) történész, levéltáros és muzeológus. Várostörténettel foglalkozik, legutóbb megjelent kötete: Milánó illatok. Olasz tárgyú esszék és tanulmányok (2020, Miskolc, Észak-Keleti Átjáró Egyesület).