a régész álma
korán keltek
a hajnali derengés előtti sötétben
keresték mégsem
találták az előző estébe nyúló napon
felhalmozott csontokat
nem volt miből
összerakni a csontvázakat
mintha
beszippantotta volna mindet a föld
csak por maradt
és csokorba rakott sínek
a gödrök mellett
az új vasútállomáshoz
a sötét halála
a halál ott szunnyad az üveg alján
saját árnyékának csontváza alatt
nem látom
csak érzem azokat az
eszméletlen súlyokat
amiket azóta hordozunk
mióta átzuhant rajtunk a sötétség
és eltűnt minden
ami múlt
idővel
talán
learathatjuk mások emlékezetét
most van remény
a hold elállt az útból
és a csillagok
nyugodtan teleragyoghatják
a feketeséget