Ha valaki semminek nem tud örülni, még percekre sem, az már nem tesz különbséget öröm és bánat között. És ez a legnagyobb rossz, ami emberrel történhet. … Ha Krisztus csak fenyegetett volna, csak korbácsolt volna, csak szenvedett volna, ha nem lett volna képes még az utolsó vacsoráján is örülni, fabatkát sem érnének a szavai. A megkeseredett ember csak mérget szór szét a világban. Mert csak a saját keserűsége okát látja benne. A megkeseredett ember mindig igazságtalan, mert igazság csak a teljességben lehet. A megkeseredett ember mindig bűntudatot ébreszt azokban, akiknek hálával tartozik, és szövetségest talál azokban, akik a dühe jogosságát fenntartás nélkül elfogadják. És végül mindig elfordul a szövetségeseitől. Ahogy elfordul azoktól is, akik pont azért nem lesznek szövetségesei, mert szeretik. Óvakodjak azoktól, akik nem fogadnak el egy ajándékot, mert ők azt nem érdemlik meg, vagy úgy fogadják el, mintha kegyet gyakorolnának, nem pedig örülnek neki. Mert nem lesz más választásom, mint a szövetségesükké válni, kiszolgálni őket, majd arra ébredni, hogy kifosztották a lelkem, és magamra hagytak. A megkeseredett ember mindig magányos. Amikor egy hegyben vagy tengerben gyönyörködik, a magánya díszleteiben gyönyörködik. Mindig egyedül áll a díszletei között. Mindegy, hányan és kik veszik körül, ők is csak díszletek maradnak. Aki megkeseredett, annak még a szerelme, férje, anyja, apja vagy a gyermekei is csak díszletek. Árnyak, szörnyetegek, akikkel egyedül küzd. Akik pont azzal a dühvel rontanak rá, amit ő érez. A megkeseredett embernek minden sérelme, dühe, bosszúvágya jogos, és minden fájdalom számonkérése, amit ő okoz, jogtalan. Nem elfordulnak tőle, hanem olyan igazságban él, amelyben helye csak neki van.
(Bartis Attila: A vége, Magvető, 2016, 134-135. oldal)
Bartis Attila fotója: Szilágyi lenke