Prológus
Miért olvassunk?
Ha bármennyire is meg akarjuk őrizni saját egyéni ítéletünk és véleményünk formálásának képességét, akkor igenis fontos, hogy továbbra is olvassunk magunknak. Hogy mit olvasunk és hogyan — jól vagy rosszul —, nem kizárólag tőlünk függ, azt viszont, hogy miért olvasunk, saját érdekünknek és érdeklődésünknek kell megszabnia. Olvashatunk pusztán kedvtelésből vagy sürgető kényszerből, végső soron azonban mindig az idővel versenyzünk. Azok, akik önmaguk számára bújják a Bibliát, talán tisztábban szemléltetik ezt a sürgetést, mint a Shakespeare-olvasók, de küldetésük azonos. Az olvasás egyik feladata, hogy felkészítsen bennünket a változásra, a végső változás pedig sajnos mindannyiunkat érint.
Amikor olvasásról beszélek, akkor magányos tevékenységet, és nem oktatási projektet értek alatta. Bárhogy is gyakorolják az olvasást ma az egyetemeken, amikor egymagunkban olvasunk, akkor egy hosszú ideje változatlan hagyománnyal lépünk kapcsolatba. Saját eszményi olvasóm (és életre szóló hősöm) Dr. Samuel Johnson, aki ismerte és szavakba is foglalta a rendszeres olvasás hatalmát és korlátait. A szellem minden más tevékenységéhez hasonlóan az olvasásnak is meg kellett felelnie Johnson legfontosabbnak feltételének, annak, hogy azt olvassuk, „ami megérint bennünket, és amit hasznosítani tudunk”. Johnson néhány gyakorlati intelme eredetileg Sir Francis Bacontől származik, aki például az alábbi híres tanácsot adta: „Ne azért olvassunk, hogy megcáfolhassunk és elbizonytalanítsunk, se azért, hogy valamit elhiggyünk és biztosra vegyünk, és ne is azért, hogy témát találjunk egy beszélgetéshez vagy értekezéshez, hanem hogy mérlegeljünk és megfontoljunk.” Bacon és Johnson mellé állítom az olvasás harmadik bölcsét, Emersont, a történelem és minden történelmieskedés ádáz ellenségét, aki megjegyezte, hogy a legjobb könyvek „azt a meggyőződést keltik bennünk, hogy egyazon természet írta és olvassa őket”.[1] Hadd ötvözzem Bacont, Johnsont és Emersont egyetlen formulában, amely az olvasás mikéntjére vonatkozik: keressük meg azt, ami megérint bennünket, amit hasznosítani tudunk a mérlegelésben és fontolgatásban, és ami az idő önkényuralmától függetlenül úgy szól hozzánk, mintha saját természetünk lenne. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy először fedezzük fel Shakespeare-t, majd engedjük, hogy ő fedezzen fel bennünket. Ha a Lear király teljesen ránk találna, mérlegeljük és fontolgassuk közös természetünket, hozzánk való közelségét. Ezt nem idealizmusnak, hanem gyakorlati tanácsnak szánom. A tragédiát a patriarchátus elleni felszólalásra használni nem más, mint feladni saját elsődleges érdekeinket, különösen fiatal nőként, és ezt a látszat ellenére minden irónia nélkül állítom. Shakespeare még Szophoklésznél is megkerülhetetlenebb tekintély a generációk közötti konfliktusok terén, ha pedig a nők és férfiak közötti különbségekről van szó, akkor még méltó kihívója sem akad. Legyünk nyitottak a Lear király teljes körű olvasatára, és jobban megértjük majd, hogy honnan származik az, amit patriarchátusnak vélünk.
Végső soron azért olvasunk — és ebben Bacon, Johnson és Emerson is egyetért —, hogy megerősítsük énünket, és megismerjük annak valódi érdekeit. Ezt a fejlődést gyönyörként éljük meg, és talán ez az oka, hogy az esztétikai értékeket mindig is lenézték a társadalmi moralisták Platóntól egészen napjaink campusainak puritánjaiig. Az olvasás gyönyörei valójában önösek és nem társadalmiak. Azzal, hogy jobban vagy elmélyültebben olvasunk, közvetlenül senki életén nem tudunk javítani. Továbbra is kételkedem abban a hagyományos társadalmi reményben, mely szerint a mások iránti törődés serkenthető az egyéni képzelőerő növekedésével, és óvakodom egyáltalán bármilyen érveléstől, amely a magányos olvasás gyönyöreit összefüggésbe hozza a közérdekkel.
A professzionális olvasás átka, hogy csak ritkán élhetjük újra az olvasás ifjúkori örömét, amikor a könyvek azt az élvezetet jelentették számunkra, amelyet Hazlitt gustónak nevez. Manapság olvasásmódunk részben attól függ, hogy milyen fizikai vagy szellemi távolságot tartunk az egyetemektől, ahol az olvasást ritkán tanítják gyönyörként, legyen szó a gyönyör esztétikájának bármilyen mélyebb értelméről. Akár fiatalok vagyunk, akár idősek, az, hogy nyitottak vagyunk arra, hogy közvetlenül kitegyük magunkat a legintenzívebb Shakespeare-élménynek (mint például a Learnek), sosem jelent könnyű élvezetet. Mégis, a Lear király teljes körű (vagyis ideológiai elvárásoktól mentes) olvasásának hiánya egyet jelent önmagunk szellemi és esztétikai megkárosításával. A főleg televíziónézéssel töltött gyermekkor a számítógép előtti kamaszkorhoz vezet, az egyetemre felvett diák pedig nehezen fogadja majd a tanácsot, hogy „ugyanúgy csak szenvedéssel távozhatunk innen, mint ahogy megérkeztünk: a lényeg, hogy érettek legyünk”.[2] Az olvasás szétesik, és vele együtt jobbára szétfoszlik az én is. A kesergésen már túl vagyunk, mert mindezt nem lehet orvosolni semmiféle ígérettel vagy programmal. Egyedül csak az elitizmus valamilyen formájának megvalósítása lehetséges, ez pedig ma elfogadhatatlan, jó és rossz okokból egyaránt. Legyenek fiatalok vagy öregek, máig akadnak magányos olvasók mindenhol, még az egyetemeken is. Ha az irodalomkritikának van még szerepe napjainkban, akkor az nem más, mint annak a magányos olvasónak a megszólítása, aki önmagának olvas, és nem olyan érdekekből, amelyek állítólag felülemelkednek az énen.
Az érték, úgy az életben, ahogy az irodalomban, közel sem független attól az egyéni sajátosságtól, attól a többlettől, amely lehetővé teszi, hogy valamit jelentősnek találjunk. Nem véletlen, hogy a historisták — azok a kritikusok, akik szerint mindannyiunkat teljes mértékben a társadalomtörténet determinál — az irodalmi alakokat is csak papírra vetett jeleknek tekintik, semmi többnek. Hamlet még csak kórtörténet sem lehet, ha valójában még saját gondolataink sem a sajátjaink. Itt térek rá az első alapelvre, amelyet helyre kell állítanunk a jelenlegi olvasásmódunk számára, ezt az elvet pedig Dr. Johnsontól vettem át: „Tisztítsd meg elméd a zsargontól!” Szótárunk megmutatja majd, hogy ebben az értelmében a zsargon nem más, mint fellengős frázisoktól és sajátos, szektás szókincstől túlcsorduló beszéd. Mivel az egyetemek olyan kulcsszavakkal ruházták fel ezeket a szektákat, mint a „gender és szexualitás” vagy „multikulturalizmus”, Johnson intését így kell értenünk: „Tisztítsd meg elméd az akadémiai zsargontól!” Egy olyan egyetemi kultúra, amelyben többre értékeljük a viktoriánus nők fehérneműjét, mint Charles Dickenst vagy Robert Browningot, legalább olyan botrányosan hangzik, mintha egy új Nathaniel West-szatíra, pedig ez csak a norma. Az efféle „kultúrpoétika” eredménye az új Nathanael West-ek ellehetetlenedése, hiszen egy ilyen egyetemi kultúra még a paródiát sem viselné el. Ebben a légkörben a verseket leváltották kultúránk alsóruhái. Újmaterialistáink azt állítják, hogy visszanyerték a testet a historizmus számára, és kijelentik, hogy a realitáselv jegyében dolgoznak. A szellem életének szükségképpen meg kell adnia magát a test halálának, ez azonban aligha igényli egy akadémiai szekta szurkolókórusát.
A Tisztítsd meg elméd a zsargontól intelme elvezet bennünket az olvasás helyreállításához szükséges második elvhez: Ne akard megjavítani a szomszédodat vagy szomszédságodat azzal, amit és ahogy olvasol! Az önfejlesztés éppen elég nagy feladat elménk és lelkünk számára: az olvasásnak nincs etikája. Az elmét négy fal között kell tartani, amíg ki nem szabadult kezdeti közönyéből; az elhamarkodott aktivizmusnak megvan ugyan a maga bája, viszont időigényes, az olvasásra pedig sosincs elég idő. A historizálás, akár a múlté, akár a jelené, nem más, mint egyfajta bálványimádás, az időbeli dolgok iránti megszállott rajongás. Ezért hát olvassuk belső fényünk mellett azt, amit John Milton ünnepelt, és amit Emerson az olvasás alapelvének tekintett, mi pedig harmadik elvünkké tesszük: A tanult ember gyertya, melyet minden ember szeretete és vágya lobbant lángra.[3] Wallace Stevens, talán megfeledkezve a forrásról, csodálatos változatokat alkotott erre a metaforára, az eredeti emersoni formula azonban világosabban ragadja meg harmadik alapelvünk lényegét. Nem kell attól tartanunk, hogy olvasói fejlődésünk szabadsága önző lenne, mert ha autentikus olvasóvá válunk, munkánk gyümölcseként mások megvilágításának képessége visszaigazol majd bennünket. Merengek azokon a leveleken, amelyeket vadidegenektől kaptam az elmúlt hét-nyolc évben, és általában túlságosan meghatnak ahhoz, hogy válaszoljak. Pátoszuk számomra túlságosan gyakran arról a kanonikus irodalom iránti sóvárgásról tanúskodik, amelynek kielégítését az egyetemek megvetve tagadják meg tőlük. Emerson mondta, hogy egy társadalom nem képes fennmaradni művelt nők és férfiak nélkül, és prófétai módon hozzátette: „A nép, és nem az iskola az író valódi otthona.”[4] Itt a nagy írókra gondolt, jeles nőkre és férfiakra, akik önmagukat, és nem választókerületeket képviseltek, politikájuk ugyanis nem más, mint a szellem politikája.
Az egyetemi képzés többnyire feledésbe merült funkcióját Az amerikai tudós című beszédében Emerson foglalta össze örök érvényűen, amikor ezt mondja a tudós dolgáról: „döntő feladata az önbizalom”.[5] Az olvasás negyedik alapelvét szintén Emersontól veszem: Az embernek leleményesnek is kell lennie ahhoz, hogy jól olvashasson.[6] Az emersoni „teremtő olvasást” egy alkalommal „félreolvasásnak” neveztem el, mely szó ellenfeleimet meggyőzte arról, hogy szándékos diszlexiában szenvedek. A kopárság vagy űr, amellyel egy vers olvasásakor szembesülnek, valójában saját szemükből ered. Az önbizalom nem adottság, hanem a szellem másodszületése, amely nem következik be többévnyi elmélyült olvasás nélkül. Egyetemes esztétikai szabványok nem léteznek. Ha valaki minden áron ragaszkodni akar ahhoz, hogy Shakespeare felemelkedése a gyarmatosítás eredménye, egyáltalán ki vesződik majd azzal, hogy ezt megcáfolja? Shakespeare négy évszázada mindent áthat, ma jobban, mint előtte bármikor: még az űrben is játszani fogják, és az új világokban is, ha elérjük azokat. Shakespeare nem a nyugati kultúra összeesküvésének terméke; ő az olvasás összes alapelvét magában foglalja, és ebben a könyvben mindvégig a mércémként szolgál. Ezt az egyetemességet Borges Shakespeare látszólagos arctalanságából származtatta, ez a tulajdonság pedig valójában különbözőségének roppant metaforája, mely végső soron nem más, mint kognitív hatalom. Még ha nem is tudunk róla, gyakran azért olvasunk, hogy egy sajátunknál eredetibb szellemet fedezzünk fel.
Mivel az ideológia, különösen annak felszínesebb változatai különösen romboló hatással vannak az irónia értésének és értékelésének képességére, azt javaslom, hogy az olvasás helyreállításának ötödik alapelve az ironikus visszanyerése legyen. Gondoljunk csak Hamlet végtelen iróniájára, aki bármit mondjon is, szinte mindig valami mást, sőt, gyakran éppen a szöges ellentétét érti alatta. Ezzel az alapelvvel azonban a kétségbeesés szélére jutottam, hiszen legalább annyira nehéz valakit iróniára nevelni, mintha azt akarnánk megtanítani neki, hogy hogyan legyen magányos. Mégis, az irónia elvesztésével vége az olvasásnak, és annak, amit természetünkben civilizáltnak tartottunk.
Lépdeltem lécről-lécre,
Nagyon lassan és óvatosan;
Fejem körül a csillagokat éreztem,
lábam körül a tengert.
Csak azt tudtam, hogy a következő
Utolsó araszom lesz,—
Ez adta ingatag járásom,
van, aki tapasztalatnak hívja.
(Emily Dickinson:
Első rész: Élet, CXXXVI)
[I STEPPED from plank to plank
So slow and cautiously;
The stars about my head I felt,
About my feet the sea.
I knew not but the next
Would be my final inch,—
This gave me that precarious gait
Some call experience.[7]]
A nők és férfiak másképp sétálnak, de, hacsak nem sorozzák be őket, mindannyian igyekeznek így-úgy egyedien sétálni. Dickinson az ingatag fenséges mestere, akit aligha lehet megérteni, ha iróniája lepattan rólunk. Az egyetlen elérhető ösvényen, „lécről lécre” halad, de lassú megfontoltsága ezt ironikusan azzal a titanizmussal helyezi párhuzamba, amelyben érzi a „csillagokat a feje körül”, még ha lábai már szinte a tengerben vannak is. Nem tudja, hogy vajon a következő lépés lesz-e az „utolsó arasz”, és ez biztosítja számára azt az „ingatag járást”, melyet nem nevez meg, csupán annyit mond, hogy „van, aki” tapasztalatnak hívja. Dickinson olvasta Emerson Tapasztalat című esszéjét, amelyben szerzője legalább annyira kiteljesedett, mint mestere, Montaigne a maga A tapasztalatról című szövegében. Dickinson iróniája pedig szeretetre méltó válasz Emerson nyitányára: „Hová kerültünk? Egy sorba, melynek nem látjuk végét, s meglehet, nincs is.”[8] Dickinson számára a véglet nem más, mint nem tudni, hogy a következő lépés vajon a végső-e. „Lenne csak egyvalaki köztünk, aki tudja, mit teszünk, merre tartunk, amikor úgy hisszük, hogy legjobb tudásunk szerint cselekszünk!”[9] Emerson ezt követő merengése különbözik Dickinsonétől, vérmérséklet, vagy ahogy a költőnő fogalmaz, járásmód szempontjából. Emerson tapasztalati világában „forog velünk a világ és minden káprázik”,[10] és derűs iróniája jelentősen eltér Dickinson ingatag iróniájától. Mégis, egyikük sem ideológus, és mindketten nyugodtan megvannak ironikus versengésükben.
Az elveszített irónia ösvényének végén ott az utolsó arasz, amelyen túl minden irodalmi érték visszanyerhetetlenné válik. Az irónia csupán metafora, és egy bizonyos kor iróniája alig lehet egy másiké, mégis, az irónia iránti érzék újjászületése nélkül több is elvész, mint amit valaha imaginatív irodalomnak neveztük. Thomas Mann, a legironikusabb a század nagy írói közül, vélhetően már most elveszett. Új életrajzok jelennek meg róla, amelyek szinte mind a homoerotika felől vizsgálják, mintha csak akkor tarthatna számot érdeklődésünkre, ha melegsége beigazolódna, és így bekerülhetne a tananyagba. Ez arra hasonlít, ahogy Shakespeare-t főleg a nyilvánvaló biszexualitásán keresztül tanulmányozzuk, de a kortárs ellen-puritanizmusunk szeszélyei nem ismernek határt. Shakespeare iróniája nem meglepő módon a legátfogóbb és legdialektikusabb az egész nyugati irodalomban, mégsem mindig közvetíti alakjai szenvedélyét számunkra, olyan kiterjedt és intenzív azok érzelmi tartománya. Shakespeare tehát túléli majd korunkat: iróniáját elveszítjük, és belekapaszkodunk abba, ami marad belőle. Thomas Mann-nál azonban minden érzelem, legyen az narratív vagy drámai, egy ironikus esztétizmusba van csomagolva: a Halál Velencében vagy a Zűrzavar és kora bánat című írásait szinte lehetetlen tanítani a legfiatalabb hallgatóknak, még a tehetségeseknek is. Amikor egyes szerzők a történelem áldozataivá válnak, jogosan nevezzük műveiket kordokumentumnak, amikor azonban historizált ideológia segítségével hozzáférhetetlenné tesszük őket, úgy gondolom, már más jelenséggel állunk szemben.
Az irónia megkövetel bizonyos mértékű figyelemküszöböt, valamint az egymással ellentétes gondolatok kezelésének képességét, még akkor is, amikor ezek a gondolatok összecsapnak egymással. Vonjuk ki az iróniát az olvasásból, és az elveszíti minden fegyelmezettségét és meglepetését. Keressük meg azt, ami közel áll hozzánk és amit hasznosítani tudunk a mérlegelés és a megfontolás során, és ez nagy valószínűséggel irónia lesz, még akkor is, ha számos tanárunk nem is tudja, mi az, vagy hol kell keresni. Az irónia megtisztítja majd elménket az ideológusok zsargonjától, és hozzásegít bennünket, hogy a tudás gyertyáiként lángoljunk fel.
Hetven év fölött az ember nem akar rosszul olvasni, legalább úgy, ahogy rosszul élni se, hiszen az idő nem ismer kegyelmet. Nem tudom, vajon Isten vagy a természet adósai vagyunk-e halálunkkal, mindenesetre a természet így is, úgy is behajtja tartozásunkat, a középszerűségnek pedig biztosan nem tartozunk semmivel, bármilyen közösség ügyének előremozdítását vagy legalábbis képviseletét állítsa magáról.
Mivel az eszményi olvasóm fél évszázada Dr. Samuel Johnson, most az Elősző Shakespeare műveihez egyik legkedvesebb passzusából idézek:
„Az válik tehát Shakespeare dicséretére, hogy drámája az élet tükre, s akinek a képzeletét a más szerzők által felidézett fantomok labirintusba vezették, itt kigyógyulhat hagymázas önkívületéből, hiszen emberi gondolatokat olvashat emberi nyelven, s olyan jelenetekkel találkozhat, amilyenekből egy remete hozzávetőleges elképzelést alkothat a világ ügyeiről, s egy gyóntató előre sejtheti a szenvedélyek alakulását.”[11]
Ahhoz, hogy emberi gondolatokat emberi nyelven olvashassunk, tudnunk kell teljes lényünkkel, emberként olvasni. Többek vagyunk puszta ideológiánál, bármi legyen is a meggyőződésünk, és Shakespeare annál teljesebben szól hozzánk, minél teljesebben járulunk elé. Ez annyit tesz, hogy Shakespeare kimerítőbben olvas bennünket, mint ahogy mi tudjuk őt, még az után is, hogy elménket megtisztítottuk a zsargontól. Se előtte, se utána nem találunk olyan írót, aki kicsit is megközelítené azt, ahogy Shakespeare a kezében tartja a különböző nézőpontokat, amely túlfeszít minden műveire erőltetett kontextualizálást. Johnson, aki mindezt bámulatosan megsejtette, arra buzdít bennünket, hogy engedjük Shakespeare-nek, hogy „kigyógyítson hagymázas önkívületünkből”. Hadd egészítsem ki Johnsont, és hadd buzdítsam magunkat azoknak a fantomoknak a felismerésére, amelyeket Shakespeare elmélyült olvasása kiűz majd fejünkből. Az egyik ilyen a Szerző Halálának fantomja, a másik az az állítás, hogy az én tulajdonképpen fikció, míg egy harmadik pedig az a vélemény, mely szerint az irodalmi vagy drámai alakok nem többek a papírra vetett jelek sokaságánál. A negyedik és mind közül a legveszedelmesebb fantom pedig azt súgja fülünkbe, hogy a nyelv gondolkodik helyettünk.
A Johnson és az olvasás iránti szeretetem most mégis arra késztet, hogy hagyjam a vitázást, és ünnepeljem inkább azt a számtalan magányos olvasót, akikkel mind a mai napig van szerencsém megismerkedni, akár a tanteremben, akár a nekem címzett leveleken keresztül. Együtt olvassuk Shakespeare-t, Dantét, Chaucert, Cervantest, Dickenst, Proustot és az összes társukat, mert bámulatosan kiterjesztik az életet. Gyakorlatilag a „több életet a határtalan időbe” Áldásává váltak, a szó valódi jahvisztikus értelmében. Mindannyian különböző okokból vesszük rá magunkat az elmélyült olvasásra, melyek közül a legtöbb jól ismert: azért, mert jobban meg kell ismernünk önmagunkat, vagy mert tudásra van szükségünk, nemcsak magunkról és másokról, hanem a dolgok állásáról. Mégis, a manapság sokat szidott hagyományos kánon elmélyült olvasásának legerősebb, legautentikusabb indítéka nem más, mint a nehéz gyönyör keresése. Nem vagyok kifejezetten az olvasás erotikájának szószólója, és a gyönyörteli nehézség számomra a fenséges elfogadható meghatározása, a magasabb gyönyör azonban az olvasó küldetése marad. Létezik az olvasói Fenséges, és úgy tűnik, ez az egyetlen általunk elérhető világi transzcendencia, leszámítva a „szerelembe esés” ennél is ingatagabb transzcendenciáját. Arra buzdítok mindenkit, hogy találja meg azt, ami közel áll hozzá és hasznosítani tudja a mérlegelés és a megfontolás során. Olvasson elmélyülten, ne a hit vagy a megbizonyosodás, és ne is a megcáfolás kedvéért, hanem azért, hogy osztozzon abban az egy természetben, amely ír és olvas.
Fordította: Keresztes Balázs
A szöveg forrása Harold Bloom, How to Read and Why (Scribner, New York, 2000) című könyvének bevezető fejezete.
[1] Raph Waldo Emerson: Az amerikai tudós, ford.: Jónás Csaba = Filozófus az amerikai életben, szerk.: Beck András, Pompeji – Tanulmány, Pécs, 13.
[2] William Shakespeare: Lear király, ford.: Nádasdy Ádám, Magvető, Budapest, 2017, 154.
[3] Ralph Waldo Emerson: Solitude and Society, The Atlantic, 1857. december; elérhető: https://www.theatlantic.com/magazine/archive/1857/12/solitude-and-society/376145/.
[4] Uo.
[5] Emerson: Az amerikai tudós, 17.
[6] Uo., 14. (A fordítást módosítottam — K. B.)
[7] Emily Dickinson: The complete poems of Emily Dickinson, Little, Brown, and Company, Boston, 1924 – Bartleby.com, New York, 2000; elérhető: https://www.bartleby.com/113/1136.html.
[8] Emerson, Tapasztalat, ford.: Jónás Csaba = Uő, Filozófus az amerikai életben, 44.
[9] Uo., 45.
[10] Uo., 44.
[11] Samuel Johnson: Előszó Shakespeare műveihez (1765), ford.: Gárdos Bálint = A Shakespeare-kritika kezdetei, szerk.: Gárdos Bálint – Kállay Géza – Vince Máté, ELTE Eötvös, Budapest, 2013, 45; elérhető ITT. (A fordítást módosítottam — K. B.)