Sok tájú föld táján,
hallom én, férfi:
négyszögletű szögletes keresztet
kezdtek el dicsérni.
Sok tájú föld táján,
hol, hol nem, ki tudja?
négyszögletű szögletes keresztet
aggatnak nyakukba.
Férfi-apám ácsolta
egyszobás, gerendás házban
üldögélek — hát hirtelen zaj támad:
hatalmas hangú hangos mennydörgés
rázza a házat.
Hagyom a házat, futok kifelé,
neki a téres falu terének,
megállok, amint oda kiérek.
Felséges Numi-Tórem atyámhoz
az égre felnézek,
fekete-ribiszke-fényes két szemem
hiába forgatom, meresztgetem:
egy koncér-hal-szemnyi felhő nem nagy,
nem látok annyit se fenn.
Alvégi folyó végébe, odanézek:
hát jeles hajó jelentkezik onnan,
orra mint tyúk csőre,
vasbelű puska ropog belőle,
vasbelű ágyú durrog belőle.
Fekete-Föld anyánk csak úgy reng belé:
Én meg rohanok megint befelé,
fekete vasú nyilas tegzemet
tíz ujjú ujjas kezembe kapom,
felkerekedett had élére
állok én férfi,
alvégi folyó végébe
velem tart, ki férfi.
Vashegyű nyilak, mint a jégverés
kopognak a hajóra:
hát látom, hogy megfordul lassan
a jeles hajó orra.
Rozzant házikóm hogy leromlott,
vásott vén viskóm hogy leomlott,
kétszobás házat, gerendásat, tágat
rakok én, férfi.
Kétszobás, gerendás házam nyílásán
kémlelek én ki.
Nagyhirtelen — honnan, honnan nem? —
hatalmas hangú hangos dörgés támad,
orosz vászonból varrt egy szál ingben
megint kifutok, hagyom a házat.
Hát egy sereg vasbelű ágyút
durrogatnak ottan,
hát egy sereg vasbelű puska
tüzes torka pukkan.
Erőtlenül esem a földre,
megfog két vágott farú kozák,
úgy visznek onnan mint egy nyáron-kelt,
még pihe-szárnyú kis makk-rucát.
Leraknak egy helyt — hol vagyok: nézem,
hát a kurafi püspököt magát
hozzák, ím, elébem.
Mit jó apámra sohase raktak,
énrám, férfira, láb-béklyót raknak.
Kasfarba dobnak, mint egy kutyát,
így visznek vágtatva hét falun át.
Sokáig vittek vagy nem sokáig,
én nem is sejtem.
Apámtól maradott hét erszény egyikét
ruhámba rejtem.
Hajnalcsillag-fényes Tobolszkba
visznek engem férfit,
de ott egy tetves, rothadt odúba,
amilyent apám se látott soha,
dobnak engem férfit.
Telő holdbeli kerek héten át
táplálom a nyüzsgő tetvek hadát.
Apámról maradott egyetlen erszényem
kiürül lassan.
Hát selyemgombos hatalmas úr jön be,
no mi lesz mostan?
Mint nyelve-oldott nyelves madárka,
dalolgat nekem, férfinak.
Kincsem elfogyott, nem adnak ételt,
testemen hízik a tetű-had.
A hatalmas úr beszél hozzám,
hallgatom én férfi,
kezd ennivalót, pénzt meg ruhát,
mindent ígérni.
Hozzák a kabátot, selyemgombok rajta,
akkorák, mint egy-egy cipó,
színarany keresztet akaszt a nyakamba,
fénye, mint a napfény vakító.
Elenged most már a fényes férfi,
indulok innét haza.
Mit apám áldozott Felső-Ég-Atyámnak:
csikó-zsírral tele bőséges tálat
nem áldozok már többé soha.
(A keresztelés éneke, Reguly Antal feljegyezte vogul szövegből ford.: Képes Géza, in: Tiszatáj, 1972, 2. szám, 21-23.)