Ha valakiben egyszer megfogant az elhatározás, hogy a próza vagy a líra Nobelt susogó szirénhangjait ignorálva a kritikaírás szerény, ámde megvetéssel teli útjára lép, alighanem valami olyasmiről álmodozik, mint Radnóti Sándor 2018-as kötete, A süketnéma Isten: Magvető, vászonkötés, 421 old., szerk. Szegő János.
Az áhítatot ugyanakkor, leginkább Radnóti szellemében, egyből félre is kell tennünk: szerzőnk ugyanis, ahogy Radics Viktória megjegyzi, „nem szokott elragadtatásba esni”, és „komplex ítéletekben jobb, mint a dicséretben”.[1] Ez már csak azért is fontos, mert erősen eltér a magyar kritika két nagyon is létező vakvágányától: az értékelés teljes hiányát az irodalomelmélet kurrens áramlatainak felmondásával kompenzáló tanulmány-kritikától, és a kritikát a laudációval összekeverő reklám-kritikától. Ezek mind jól magyarázhatók ugyan irodalmi piacunk liliputi méretével (ti. mindenki ismer mindenkit, és kevesek kivételével senki sem akar megbántani senkit), és a felszínességre csábító csekély kritikusi honoráriumokkal (Rába Györgyöt parafrazeálva: igaz helyett mondok szépet), de ettől még nem lesznek kevésbé hervasztóak: ami rossz, az akkor is rossz, ha sokan csinálják. Ebből a maszatolásra és felszínességre hajlamos közegből évtizedek óta kiragyog Radnóti Sándor alakja, akiről akkor is tudjuk, hogy vérbeli kritikus, amikor épp memoárt (vagy inkább hamismemoárt) ír, s aki azon kevés szakmabeli egyike, akinek írásait neve letakarásával is hamar felismerjük.
Ha mármost lecsapjuk a magas labdát, és feltesszük az evidensen adódó kérdést: mi is adja ezeknek az írásoknak a sajátos ízét, ha tetszik, radnótiságát, hamar hatalmába keríthet minket az érzés, hogy valamiképp a szerző rendhagyó memoárjának vendégszerzőjévé avanzsáltunk, és épp a „Radnóti Sándor” című fejezetet írjuk. Ez azonban elkerülhetetlen, a két ikerkönyv ugyanis vízjelként hordozza magában a szerző más szögből készült önarcképeit: ahogy a Sosem fogok memoárt írni 36 portréjából fokozatosan kirajzolódik egy harminchetedik, úgy A süketnéma Istenről is elmondható az, amit Lapis József Bedecs László kötetéről írt: „A könyv kritikáit végigolvasva halványul a kijelentéseknek, ítéleteknek, érveknek az adott művekre tartozó egyedi vonatkozása, és kirajzolnak egy olyan mintázatot is, amely mindenekelőtt a kritikus egyéniségének, gondolkodás- és olvasásmódjának, vonzalmainak, ízléspreferenciáinak lenyomata.”[2]
De milyen is A süketnéma Isten Radnótija? Először is világos és határozott: levezetései logikusak, nyelve sajátos, de transzparens (már-már nádasdyánus pedagógiával ügyel arra, hogy ne hagyjon idegen nyelvű idézetet fordítás vagy magyarázat nélkül), értékítéletei pedig sosem ködösek. Ezt valahol persze el is várjuk tőle, lévén a Holmi kritikarovatának szerkesztőjeként mindig is konzekvensen kiállt az olvasót orientáló, „jelhangokat” mellőző, köznyelvi szerviz-kritika mellett[3] — mint azonban egy kiváló interjúból kiderül, mindez tudatos önnevelés eredménye.[4] Ezen tulajdonságok ugyanakkor még nem feltétlenül emelnék ki Radnótit a tömegből: világosan és logikusan beszélve is lehet valaki végtelenül unalmas. Az, ami sejtésem szerint e keretfeltételeknél jóval fontosabb, két dolog: az autonómia és a személyiség. Utaltam rá, hogy irodalmi életünk földrajzilag koncentrált szubkultúra, ebben a közegben pedig a kritikus számára elkerülhetetlenek az érzelmi játszmák: mit írjak, mit írhatok XY-ról, ha meg akarom őrizni a barátságát, vagy csak elkerülni a megvetését? Kritikáin végigtekintve Radnóti az egyetlen lehetséges választ adja, amennyiben nem a szerzőt, hanem a könyvet olvassa, és nem a szerzőnek, hanem az olvasónak ír. Ebben a ritka, speciális lelkialkatot igénylő kritikusi képességben alighanem szerepe van Radnóti örök különutasságának, vagy ahogy ő fogalmaz, Einzelgängerségének (egy helyen találóan „baráti és szolidáris kívülállásnak” nevezi a chartásokhoz fűződő kapcsolatát, s ez kedvelt szerzőiről való írásainak mottója is lehetne), illetve a korán kialakult meggyőződésének, hogy „olyan nagy baj nem történhet velem”.[5] A gyakorlatban ez leglátványosabban abban nyilvánul meg, hogy Radnóti kínosan kerüli a jó írók rossz könyveire adott felmentő ítéleteket, és ezzel összefüggésben kultikus szerzők esetében is képes tartózkodni a kultikus beszédmódtól: szemrebbenés nélkül írja le például a hozzá talán legközelebb álló Esterházyról a kötet egyik legjobb, címadó írásában, hogy „nem tartozik az elementáris történetkitalálók rendjébe”, és hogy „a Javított kiadás után (és előtt) nemegyszer maga is esterházyádákat írt, saját manírjában”, (30–31) s épp olyan természetességgel kárhoztatja Nádas Világló részletekjének gyakran előforduló „modoros fordulatait” vagy „rossz mondatait” (53), mint egy dilettáns pályakezdővel tenné.
Mindez persze előjelez egyfajta pimaszságot: ugyan Radics Viktória azt mondja, Radnóti „nem indulatos kritikus, úriember a műfajban”, szerintem tele van érzelemmel és csibészséggel: megfelelő vérbőség nélkül aligha kezdené úgy a Hamis tanúról szóló kritikáját, hogy „Márton László könyvét időnként kedvem lett volna a földre dobni és jól megtaposni” (334), trollkodásra való hajlam nélkül pedig nem írna le olyan mondatokat, mint például: „Ez remek is lehetne. De nem az.” (149) Az egyetlen e kötetbe is beemelt, Király Istvánról szóló hamismemoárból kiderül, mindkét tulajdonság régóta jellemző Radnótira: előbb felidézi ordibálásba forduló vitájukat ‘68 kora őszén, majd némi kajánsággal feleleveníti, hogy borult vérbe Király arca, mikor „egy szemináriumán tapintatlanul megsemmisítő kritikát gyakorolt Galambos Lajos regényéről az író jelenlétében”. (94) Ezeknek a karakteradó tulajdonságoknak Radnóti tudatában van, és általában jól is állnak neki; talán csak egyszer veti el a sulykot, mikor Kőbányai Jánossal szembeni erős állítását („[s]ajnálatos, hogy nem engedte át az utószóírás feladatát hozzáértőnek, mert írása dilettáns” — 146) messze nem támasztja alá olyan erős érvekkel, mint mondjuk a „dilettáns kiadóként” (90) jellemzett Alexandra hanyagságát az Ortutay-naplókkal kapcsolatban.
Igazságtalan lennék azonban, ha Radnóti kritikai működését az éles, kemény hanggal vagy a negatív kritikával azonosítanám — mert ez csak elenyészően kis, ámbár karakteres szelete kritikusi személyiségének. Az igazán beszédes az, hogy a legnagyobbakkal szembeni szigorú ítéletei nem ugranak ki az adott szövegekből (vö. „Nádas Péter hülye” — Urfi Péter), épp ellenkezőleg, belesimulnak a gondolatmenetbe — alapvetően ugyanis erősen igenlő írásokról van szó, melyek azonban mégsem feledkeznek bele az ujjongásba. Ennyiben Radnóti valóban nem balassai alkat:[6] sosem érezzük, hogy szorítana kedvenc szerzőinek — inkább csak elmélyült figyelemmel végigjegyzetelgeti könyveiket, majd megosztja olvasójával kételyeivel vegyes örömeit: nem annyira lánglelkű kanonizátor, mint inkább, ahogy ő maga fogalmaz, tanú.[7] A kötet összetételét elemezve ugyanakkor az is világos, hogy Radnóti másban sem hasonlít ifjúkori barátjához: a könyv javát (talán Gerlóczy Márton és Dunajcsik Mátyás kivételével) javakorabeli, befutott szerzők műveinek elemzései adják ki: hősünk valóban inkább „retrospektív” alkat, mint tehetségvadász: ha kiszemezgetjük azokat a szerzőket, akikről több írás is szól, az Esterházy–Nádas–Parti Nagy–Végel–Kántor–Darvasi–Gerlóczy névsor rajzolódik ki — remélem, nem hagytam ki senkit.
Az, hogy ezt nem tudom biztonsággal állítani, azért van, mert mind a tartalomjegyzék, mind a szövegek első megjelenési helyét rögzítő lista Radnóti írásainak címére szorítkozik, azt ellenben legtöbbször már nem tudjuk meg, kiről, miről írt — ez pedig a bonyolult kereshetőség mellett azért sem szerencsés, mert a hat számozott fejezet szervezőelveiről az előszó vajmi keveset árul el. Pedig ha komolyan vesszük az előszó (kritikához hasonló) szervizjellegét (Bárány Tiborénak például nemes egyszerűséggel az a címe: Használati utasítás[8]), akkor ott helye lenne a kötet nem épp könnyen felfejthető szerkezetének felvázolására — helyette meglepő módon inkább arra kapunk választ, milyen politikai–kulturális miliőben születtek a kötet írásai. Meg kell mondjam, kevés konkrét hasznát látom ennek egy előszó keretei közt, s úgy általában is kicsit sokallom a politikumot a kötet lapjain — nem azért, mert azt gondolom, a kritikának (pláne, Radnóti Sándornak!) apolitikusnak kellene lennie, hanem mert számos megállapításban (s itt nyilvánvalóan nem a politikai költészetről szóló írásokra gondolok) erősebb a kiállás, mint a hozzáadott érték, és több a felháborodás, mint az értelmezéshez való hozzájárulás.
Akárhogy is, a kalauzolás hiánya arra sarkall, hogy magunk próbáljuk felfejteni a kötet összeállításának miértjeit, és ez voltaképpen nem is olyan rossz játék: kifejezetten szép felfedezéseket tehetünk például, ha összeolvassuk a fejezetek zárlatait a következők nyitányaival: ahogy Révai Gábor Kornis-életútinterjúját követi Révai visszaemlékezés-kötete, vagy ahogy Görög Sándor Csurkát élesen kritizáló memoárját Csurka színdarabjainak lesújtó kritikája, az átgondolt szerkesztői munkát feltételez. De mi van a köztes tereken túl, vagyis magukban a fejezetekben?
Az viszonylag hamar kiderül, hogy a hat rész közül három nagyjából világosan elkülöníthetően műfaji alapú — a második naplókról és memoárokról, a negyedik (csaknem teljesen) versekről és költőkről szól, a hatodik pedig hommage-okat, köszöntőket tartalmaz. Ezek nagyon más regiszterben, elemzési szempontok szerint szálazzák szét a szövegeket — a memoárkritikus és laudátor Radnóti nincs beláthatatlan távolban a nem-memoár-író Radnótitól, míg a verseskötetekről értekező Radnóti talán analitikusabb. A második és negyedik fejezet kiemelkedően erős szövegegységet alkot, még akkor is, ha a líraelemzések az én ízlésemnél két kanállal több nagyidézetet tartalmaznak (Rakovszky Zsuzsa tizenkilenc oldalas pályaképében például húsz hosszabb versrészlet van) — Radics Viktória ugyanakkor mindezt a visszájára fordítva ezeket az írásokat mini-szöveggyűjteményként is hasznosíthatónak látja.
A másik három szövegegység már vegyesebbnek látszik — ami nem is olyan nagy csoda, ha a kritikus szerkesztők alakította életpályáját nézzük. Ennek a kevertségnek az iskolapéldája a harmadik fejezet, melynek tíz írása nagyjából kettes csoportokba rendezhető: vannak köztük ügynökregények, vitairatok a politikai költészetről, újraolvasások és nagy véleményfordulatok is. Végül, az első és ötödik fejezet a maga árnyaltan igenlő tónusával fölfogható valamiféle saját kánonjavaslatnak is: az első, hosszabb írásokat tartalmazó blokk az Esterházy–Nádas–Bodor–Kornis négyest helyezi ezek élvonalába, az ötödik pedig — többek közt Darvasi László, Márton László, Térey János, Kun Árpád, Bán Zsófia és Báthori Csaba játékba hozásával — inkább a középgenerációt. Ahogy láthatjuk, Radnóti választásai kevés kivételtől eltekintve egybeesnek a mainstreammel, elemzéseit azonban mindig egyéníti a kritikus legfontosabb fegyvere: a személyiség. Én akkor szeretem a legjobban ezeket az írásokat, amikor egy-egy hosszabb pillanatra elrugaszkodnak a tárgyuktól — a Megint hazavárunk első bekezdését a magyar irodalom és a boldogság kapcsolatáról például végtelenszer el tudnám olvasni. Többször elgondolkodtam rajta, miért: a bekezdés közepén található okfejtés a magas és alacsony kultúra kapcsolatáról elég távol áll a kultúraszemléletemtől, a „középfajú” szó használatától pedig nagyjából 1912-ben érzem magam, mégis az okfejtés váratlansága, szellemessége és tágassága mindig annyira felvillanyoz, hogy mikor odáig érek: „Kun Árpád azonban bátran vallja, hogy minden ember boldog akar lenni”, egy pillanatra azon kapom magam: most tulajdonképp az is vagyok. Hát kell-e ennél több egy kritikakötettől?
[1] Radics Viktória: Kritika sötét időkben, Mozgó Világ, 2018/12, 102, 104.
[2] Lapis József: Közelítések a magányhoz (Bedecs László: Egy lehetséges változat), Műút, 2017064, 78.
[3] Vö. pl. „A Holmi kritikai rovatától tőlem telhetően távol tartom a tudományos terminológiát, amelynek a kritikában kevésbé tudományos, mint inkább szociológiai funkciója van: jelhangok ezek, amellyel a szerző a tudós közösséghez való tartozását kívánja igazolni. Ez nem arisztokratikus, hanem helytelen. ([…] De — hogy tudományosan szóljak — a tudományos nyelv metanyelve (legalábbis a humanista, úgynevezett puha tudományokban) a köznyelv, s annak uralmát kell érvényesíteni, ha a megszólított nem a tudósok, hanem az olvasók közössége.” — Pallag Zoltán: A kritika: hatalom, Árgus, 2008/2, 160.
[4] „A jelhangok kibocsátásában fiatalkoromban én is részt vettem. Mikor pályámat elkezdtem, sok teóriát próbáltam beszorítani a kritikáimba is. Erről leszoktam. Nagy teoretikus problémákat nem kell megoldani, bár föl lehet vetni az egyes kritikákban, erre hamar rájöttem. Ezzel párhuzamosan igyekeztem egyre közérthetőbb lenni.” — Károlyi Csaba: Várd ki a végét! Beszélgetés Radnóti Sándorral, ÉS, 2016. március 25.
[5] Mindhárom idézet forrása: Jánossy Lajos – Fehér Renátó – Nagy Gabriella: Komolyan vettem az íróasztalomat. Nagyvizit Radnóti Sándornál interjúja) = Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni, Magvető, Budapest, 2019, 34, 30, 27.
[6] Vö. „Balassa Péter […] kritikusi teljesítményét igen nagyra tartottam és nagyra tartom ma is. […] De az is igaz, hogy sok tekintetben az ő nagyszabású monológjaival és — minden tartalmi ellenállítás dacára — retorikájában megjelenő diktumaival szemben képzeltem el a kritika szükséges, az új, demokratikus körülményekhez illeszkedő fordulatát — utánzóit pedig egyáltalában nem tartottam kívánatosnak.” Szabó Gábor: Kritikus figyelem. Radnóti Sándort Szabó Gábor kérdezte, Műút, 2015051, 46–52; elérhető ITT.
[7] Vö. „A kritika történetére a per hasonlatát lehetne alkalmazni: történeti változataiban a kritikus gyakran öltötte magára a bíró parókáját (innen régi magyar neve: ítész), de volt ügyész és védő, vagy az esküdtszék egy tagja is. Ma leginkább a tanúhoz hasonlíthatnám.” — Uo.
[8] Bárány Tibor: A művészet hétköznapjai, Műút Könyvek, Szépmesterségek, Miskolc, 2014, 9–11.