Steve Fuller, a Warwick egyetem szociológia tanszékének professzora a „tudomány- és technikatanulmányok” (science and technology studies, a továbbiakban: TTT) emblematikus képviselője. A TTT a hetvenes években létrejött interdiszciplináris kutatási irány, amely azt vizsgálja, hogy a társadalmi, politikai és kulturális tényezők hogyan hatnak a tudományos fejlődésre és a technológiai innovációra, illetve – kisebb hangsúllyal – azt, hogy az utóbbiak hogyan hatnak vissza a társadalomra, a politikára és a kultúrára.
Az, hogy egy TTT-kutató miért ír könyvet az „igazságutániságról”, nagyon is érthető annak fényében, hogy a TTT-t sokan a post-truth egyik szálláscsinálójaként emlegetik. Ezek a szociálkonstruktivisták – írja például egy ugyanerről a kérdésről szóló, frissen megjelent könyv – azt állítják, hogy „az egész valóság – beleértve a rá vonatkozó tudományos elméleteinket is – társadalmi kreálmány, és nincs olyan, hogy objektív igazság” (Lee McIntyre: Post-truth. MIT Press, Cambridge, Mass., 2018, 128). Az ilyen vádak a TTT legfontosabb módszertani elvén, a szimmetrián alapulnak. Az elv azt mondja ki, hogy a kedvező és kedvezőtlen fejlemények nemcsak egyformán magyarázatra szorulnak, hanem ugyanolyan jellegű tényezőkkel kell ezeket magyaráznunk. Például a nyolcvanas évekig az orvostudományban konszenzus volt azzal kapcsolatban, hogy a gyomorfekély pszichoszomatikus eredetű, csak később diadalmaskodott az az álláspont, hogy a megbetegedést baktériumfertőzés okozza. A TTT képviselőit nem érdekli, hogy a korábbi álláspont téves volt, a jelenlegi pedig igaz. Ehelyett azt elemzik, hogy milyen fajta tényezők játszanak közre a konszenzus kialakulásában, s úgy gondolják, hogy a konszenzusképződés mechanizmusai függetlenek attól, hogy a konszenzusos álláspont igaz vagy hamis.
És hogy mindez miért vezet az iménti vádhoz? Gondoljunk csak arra, hogyan magyaráznánk meg a darwini evolúcióelmélet elterjedését! Valahogy így: Darwin bemutatta vizsgálódásainak eredményeit, és érveivel meggyőzte a többi kutatót. (Bár ez nem ment könnyen, mert nézetei ütközni látszottak a korabeli vallási tanításokkal.) És miért vált egyeduralkodóvá a Szovjetunióban a harmincas években az a lamarckiánus elképzelés, hogy a szerzett tulajdonságok öröklődnek? Azért, mert Sztálin a termelés növelését remélte Liszenko elképzeléseitől, és a Liszenko tanításait bíráló genetikusokat lágerbe küldte. Jól látszik az aszimmetria. A tudomány sikere magától értetődő, az igazság úgymond a tudományos kutatás természetes végpontja. A kudarc ellenben természetellenes, és abból fakad, hogy valamilyen (társadalmi) tényező belezavar a tudomány normális működésébe. A TTT ezzel szemben a sikert és a kudarcot ugyanolyan jellegű tényezőkkel magyarázza. A szerzők esettanulmányai zömmel arról szólnak, hogy „másként is lehetetett volna”, azaz semmi szükségszerű nem volt abban, hogy végül éppen a ma igaznak tartott tudományos nézeteket fogadták el konszenzusos álláspontként a tudományos közösségekben.
Már az is megalapozza a gyanút, hogy a TTT szerint minden „társadalmi kreálmány”, de a helyzet akkor válik kritikussá, amikor megjelennek a klímaváltozás tagadói és a kreácionisták, akik ezt mondhatják: „Kérem, ha a véletlen műve, hogy a tudomány az emberi eredetű klímaváltozásban vagy a darwini evolúcióban állapodott meg, akkor miért kellene ezt nekem elfogadnom?” A TTT képviselői nem felelhetik azt, hogy a tudomány álláspontja igaz, de még azt sem, hogy a tudományra jellemző társadalmi dinamika nagy valószínűséggel (vagy alapesetben) igaz nézeteket eredményez. „Hivatalos” álláspontjuk szerint a tudósok mossák a kezeiket: „Mi, kérem, semmi olyasmit nem mondtunk, ami legitimálná ezeket a sarlatánokat.” Fuller szerint viszont elvtelenség tagadni, hogy a TTT szubverzív vállalkozás. Ezért ha a TTT meg akar szabadulni a sarlatánoktól, be kell mocskolnia a kezét: be kell szállnia a küzdelembe a tudomány oldalán, segítenie kell a tudományos közösségnek tökéletesítenie az álláspontját, vagy PR-technikákra kell tanítania a tudósokat.
Ez azonban csak az egyik szál a könyvben, és nem is a legfontosabb. Mielőtt azonban kiemelnék hármat a fontosabb szálak közül, szeretném tisztázni, hogy Fuller kötete nem tudományos mű. Hiába is keresnénk benne precízen megfogalmazott téziseket vagy gondos érveket; helyettük szellemes, szlogenszerű, olykor igencsak sarkos megállapításokat találunk, melyeket hosszabb-rövidebb narratívák és eszmetörténeti párhuzamok támasztanak alá. Ráadásul ezek a narratívák és párhuzamok nem nyújtanak kiegyensúlyozott tájékoztatást a szerzőkről vagy fejleményekről, mert Fuller kizárólag azokra a mozzanatokra fókuszál, amelyek alátámasztják vagy illusztrálják az álláspontját, kontextusukat pedig elhanyagolja. Például Fuller egyik filozófiai hőse Karl Popper, aki szerint a tények konvencionálisak, és nyugodtan vállaljunk kockázatokat. A valódi Popper azonban mást állított. Szerinte a tények annyiban tényleg konvencionálisak, hogy egyetlen kijelentést sem tudunk tökéletesen igazolni – ám ahhoz, hogy elméleteinket szembesíteni tudjuk a tényekkel, meg kell állapodnunk abban, hogy azokat a kijelentéseket, melyek mindannyiunk számára igaznak tűnnek, tényként fogadjuk el. A valódi Popper szerint merésznek kell lennünk az elméletalkotásban, mert az elméleteink kudarcából sokat tanulhatunk. Azt azonban nem javasolja, hogy a tetteinkben is legyünk merészek, mivel a következményekbe akár bele is halhatunk. Épp ez a nagyszerű az elméletekben: anélkül tanulhatunk belőlük, hogy kockázatot vállalnánk.
Ez a fajta kifejtésmód nem slendriánság vagy felkészületlenség, hanem Fuller tudatosan választott stratégiája. A szerző változást szeretne előidézni a tudomány működésében, a tudománypolitikában, valamint a tudomány és a laikusok kapcsolatában, s ilyen célokra az általa választott előadásmód alkalmasabb a fárasztó tudományos érvelésnél. Ha jóindulatúak vagyunk, mindezt elnézzük neki. Ha nem vagyunk jóindulatúak, akkor rákérdezhetünk, hogy miért az egyik tudományos kiadónál jelentette meg a könyvét, hiszen ezzel azt sugallja, hogy tudományos műről van szó. Ha kimondottan rosszindulatúak vagyunk, akkor azt kell mondanunk: Fuller hamis látszatot kelt, mikor úgy tesz, mintha tudományos könyvet írt volna.
A továbbiakban három szálat fogok kiemelni a könyv meglehetősen gubancos szövedékéből. Az első az igazságutániság értelmezése.
A kifejezésről olyan dolgok szoktak eszünkbe jutni, mint a 2016-os amerikai elnökválasztás idején elterjedt híresztelés, hogy Hillary Clinton és társai pedofil hálózatot működtetnek egy washingtoni pizzázóból; a Brexit-kampány állítása, miszerint az Egyesült Királyság napi 350 millió fontot fizet az EU-nak; no meg Putyin trollfarmjai, vagy a politika világán kívül az oltásellenes mozgalom. A fogalmat az Oxford English Dictionary így definiálja: a kifejezés „olyan körülményeket jelöl, illetve olyan körülményekkel kapcsolatos, amelyek között az objektív igazság kisebb befolyással van a közvéleményre, mint az érzelmek és a személyes meggyőződések”. A jelenségre úgy szoktunk gondolni, mint valami friss patológiára, amely az emberi ostobaság, a gátlástalanság és az internet adta lehetőségek eredőjeképpen jött létre, és amely, ha nem tartjuk kordában, katasztrofális következményekkel fenyeget. Trump, a Brexit és a romániai kanyarójárvány egyaránt az igazságutániság gyümölcsei. És ki tudja, mi jön még?
Fuller egészen más úton jár. Abból indul ki, amit Pareto az elitek körforgásáról ír. Pareto szerint a történelemben mindig kétféle elit küzdelmét látjuk, az oroszlánokét és a rókákét. Az oroszlánok konzervatívak, a status quo hívei. Ha a játszmát az éppen érvényes szabályok szerint játsszuk, akkor ők győznek, mert feléjük lejt a pálya. Ezért elsődleges érdekük a szabályok fenntartása. A rókák szerint a jobb jövő érdekében szakítanunk kell a status quóval; mivel a szabályok ellenük dolgoznak, a játszmát csak úgy nyerhetik meg, ha aláássák a szabályokat. Ezért a rókák metaszintre lépnek, és megkérdőjelezik a szabályokat: a status quót legitimáló szabályok egy romlott rendszert legitimálnak – így hát sutba velük! Az oroszlánok szerint ez nyílt támadás a józan ész és a morál ellen; a rókák nem egyszerűen tévednek, hanem episztemikusan és morálisan megvetendők.
Amikor az igazságutániságról az Oxford English Dictionary definíciójának szellemében gondolkodunk, akkor az oroszlánok oldalára állunk a rókákkal szemben. Trump, aki a washingtoni mocsár lecsapolását ígérte, a Brexit-kampány, amely a korrupciónak és az Európai Uniói pénzpazarlásának vetett volna véget, az oltásellenesek, akik a gyógyszergyártók összeesküvéséről kívánják lerántani a leplet, egyaránt rókák. Az pedig, hogy a status quo felrúgói a józan észnek üzennek hadat, nem más, mint az oroszlánok szokásos vádja a rókákkal szemben.
Ha az oroszlánok oldalán harcba szállva a „post-truth” verbális bunkójával csapdossuk a rókák fejét, akkor Fuller szerint szem elől tévesztjük azt, ami a jelenségben igazán fontos. Az igazság világát az különbözteti meg az igazság utáni világtól, hogy az utóbbiban metaszintű játszmákat játszunk: a szabályokról is vitázunk. A rókáról nyilvánvaló, hogy metaszinten játszanak. Csakhogy az oroszlán is metaszintű játékos: amikor azt üvölti, hogy a róka nem egyszerűen téved, hanem episztemikusan és morálisan is megvetendő, akkor azokat a szabályokat védelmezi, amelyeket a róka meg akar kerülni.
Fuller szerint az igazságutáni kor másik fontos jellemzője, hogy a viták tétje a modális hatalom: ki döntheti el, hogy mi lehetséges és mi nem. A Brexit ellenfelei szerint az Egyesült Királyság nem léphet ki az EU-ból: olyan elrendezés, amelyben az Egyesült Királyság nem tagja az EU-nak, de szabadkereskedelmi megállapodások révén mindazokat a gazdasági előnyöket élvezi, amivel az EU-tagság jár, lehetetlen (illetve olyan szélsőségesen valószínűtlen, hogy gyakorlati szempontból ugyanolyan, mintha lehetetlen lenne). Az igazság világában kölcsönösen elismert lehetőségek közül választunk: támogassa-e az Egyesült Királyság az adóztatás harmonizálására irányuló törekvéseket vagy sem, bevezesse-e az eurót vagy sem. Egy másik példa: az orvostudomány álláspontja szerint lehetséges, hogy valamilyen gyakran használt oltóanyag egy jól körülhatárolható csoport esetében bizonyos kockázatokkal járjon. Az viszont lehetetlen, hogy az MMR autizmust okozzon, vagy hogy az oltások általában véve ártalmasak legyenek. Akié a modális hatalom, az szabja meg a lehetőségek körét, azaz hogy milyen politikai döntéseket kell mérlegelnünk, vagy hogy milyen tudományos hipotézisek igazságát kell megvizsgálnunk. Ami nem tartozik a lehetőségek közé, az nem politikai döntés vagy tudományos hipotézis, hanem szörnyűség vagy képtelenség. Az igazság utáni világban a modális hatalomért folyik a harc.
Az igazságutániság, ha így értelmezzük, Fuller szerint egyáltalán nem újkeletű jelenség, hanem egyidős a nyugati civilizációval. Már Platón is igazság utáni gondolkodó volt, aki azért vitázott a szofistákkal, mert azok némi pénzért bárkinek rendelkezésre bocsátották a modális hatalom megszerzéséhez szükséges retorikai ismereteket.
De ha igazságutániság mindig létezett, akkor miért csak mostanság kezdtünk el beszélni róla? Azért, mert míg az oroszlánok és rókák örökös harca korábban szűk elitekre korlátozódott, addig mostanra a társadalom olyan mértékben demokratizálódott, hogy szinte mindenki részt vehet a küzdelemben. Mindenki tud írni, olvasni. Mindenki rajta van a neten. Ha valaki úgy gondolja, hogy a darwini evolúcióelmélet téves, és hogy az élőlények értelmes tervezés eredményei – Fuller az értelmes tervezésnek az evolúcióelmélet alternatívájaként való kötelező oktatását elrendelő doveri iskolaszék szakértő tanúja volt a Kitzmiller vs. doveri iskolaszék perben –, nyugodtan megírhatja a neten, feltöltheti a videóit a YouTube-ra, és kétségbe vonhatja a tudományos konszenzust.
Vajon mihez kezdjünk az igazság fogalmával ebben az igazság utáni régi-új világban? Fuller szerint az igazság utáni gondolkodó nem tagadja az objektív tények létezését, vagy azt, hogy az igazság a tényeknek való megfelelésben áll – csak éppen demisztifikálja ezt. A misztikus álláspont szerint, melyet veritizmusnak nevez, az igazság valami külső, az emberi cselekedetektől független dolognak való megfelelés. Vegyük a tudományos tényeket vagy a tudományos igazságot! A kutató a laboratóriumban mindenféle dolgot csinál, aztán ír egy cikket, amelyben a laboratóriumban történteket így és így értelmezi. A többi kutató elolvassa és megvitatja a cikket, és végül egyetértésre jut azzal kapcsolatban, hogy mi is történt. Amiben egyetértésre jutottak, az igazságnak vagy ténynek számít. A veritista szerint azt, amiben a kutatók egyetértésre jutnak, az avatja igazzá, hogy megfelel valamiféle független valóságnak. Ez az, ami Fuller szerint misztifikáció: ha egyszer látjuk, és részletesen elemezhetjük, hogy miféle emberi cselekedetek révén nyeri el egy kijelentés az igazság státusát, akkor miért mondanánk azt, hogy valamiféle obskúrus, külső valóságnak való megfelelés révén érdemli ki ezt a titulust?
Ebben a megközelítésben jól összefér a realizmus és a konstruktivizmus. Amennyiben adottak a kijelentések igazságának eldöntésére szolgáló játékszabályok – a carnapi nyelvrendszer, a wittgensteini nyelvjáték, a kuhni paradigma –, nyugodtan beszélhetünk objektív tényekről, és realisták vagyunk; amikor pedig a játékszabályokat akarjuk rögzíteni, akkor konstruktivisták.
Számomra úgy tűnik, hogy Fullernek az igazságutánisággal kapcsolatos álláspontja, ha elvonatkoztatunk a tálalás színességétől, csupán motivációjában különbözik a relativizmus szokásos formáitól (lásd a TTT szimmetriaelvét). Adott valami – kultúra, világnézet, elmélet stb. –, ami megszabja gondolkodásunk kereteit, és hogy e kereteken belül hogyan lehet a vitás kérdéseket eldöntenünk, azzal kapcsolatban e kereteken belül könnyen konszenzusra juthatunk. Ezért úgy tűnik, létezik nem idézőjelbe tett igazság, tehát az igazság reális. A kereteken kívül viszont nehéz egyetértésre jutnunk, ezért az igazságot, mivel nem mindegy, kinek az igazságáról van szó, idézőjelbe tesszük, és konstruáltnak tekintjük.
Mivel egy standard relativista álláspontról van szó, úgy gondolom, hogy Fuller lényegében elvéti az igazságutániság jelenségét. A pizzagate és Nagy Britannia napi 350 milliós befizetése nem olyasféle konstrukciók, amelyek bizonyos szabályok vagy keretek elfogadása esetén igazak. Ezek szimpla hazugságok, amelyeket kigondolóik nem tartottak igaznak, és kimondottan a szavazók megtévesztésére terjesztették el őket. A gyógyszergyártók összeesküvését leleplező oltásellenző ugyan nem kíván senkit megtéveszteni, de itt sem a szabályokról folyik a vita. Az, hogy a gyógyszergyártók vagy más ipari szereplők finanszírozta kutatások elfogultak lehetnek, az orvostudományban közismert jelenség, és erőfeszítéseket is tesznek ennek kiszűrésére; a véleménykülönbség arra korlátozódik, hogy ez a gyakorlat mennyire elterjedt.
A második fontos szál a tudomány reformja. Fuller először is úgy gondolja, hogy a tudományos ismeretek előállítása nem tartott lépést a társadalom demokratizálódásával: szabad verseny helyett továbbra is feudális privilégiumok uralkodnak ezen a területen. A legjobb egyetemekről kikerülők hatalmas előnyt élveznek a többiekhez képest. A peer review rendszere megakadályozza az outsidereket abban, hogy a mérvadó fórumokon, a magas impaktfaktorú folyóiratokban publikáljanak. Látszólag ugyan a minőségellenőrzést szolgálja, csakhogy ezen a jogcímen mindig is könnyű volt a versenyt korlátozni: bőven elég, ha indokolatlanul magas követelményeket szabunk. Üres szlogen, hogy a tudományban csak a teljesítmény számít, mert a teljesítmény úgy van meghatározva, hogy a privilegizáltak jobban teljesítsenek. A diszciplináris határok szintén a privilégiumok fenntartását szolgálják. Csak akkor mondhatsz valamit egy biológiai kérdéssel kapcsolatban, ha van biológus diplomád. Fuller az ilyen jelenségeket járadékvadászatként jellemzi. Akik eredményeket érnek el, ezekre tulajdonjogot alapoznak, és a területre való belépésért járadékot szednek: az adott egyetemi szak elvégzése vagy a megfelelő szerzőkre való hivatkozás az a járadék, amelyet meg kell fizetnie annak, aki az adott területen kíván tevékenykedni. Szintén a járadékvadászat egyik formája, amikor más területeknek egy adott területhez kell igazodniuk; például a fizika sikere folytán általános elvárássá lett a matematizált modellek alkotása.
Bár a Fuller által felsorolt jelenségek csakugyan léteznek, nem vagyok meggyőződve arról, hogy csakugyan károsak. Ha alacsonyabb presztízsű doktori iskolában végzek, és ezért kisebb valószínűséggel tudok jó folyóiratokban publikálni, s ebből adódóan kevésbé sikeresen szerzek finanszírozást a projektjeimre, végül szerényebb pályát futok be, akkor ezt – ha egyébként ugyanolyan tehetséges vagyok, mint a jobb doktori iskolában végzett kollégám – joggal élem meg igazságtalanságként. De nem vagyok róla meggyőződve, hogy a források és elismerések ilyen elosztása árt a tudománynak. A peer review rendszerének megvannak a maga működési zavarai, és igaz, hogy a diszciplináris határok meggátolhatják, hogy az outsiderek potenciálisan jelentős eredményekkel járuljanak hozzá a tudomány fejlődéséhez. De csakugyan súlyos problémáról van szó? Mi lenne az alternatíva? Abból, ha én fizikus végzettség hiányában és referáltatás nélkül publikálhatnék egy fizikai folyóiratban, kevés haszna származna a fizikának. (Amúgy 100-200 dollár kipengetésével most is megjelentethetek írásokat a különböző predátor folyóiratokban.) Természetesen mindannyiunk érdeke, hogy a tudomány a lehető legsikeresebben működjön, de ehhez pontosabb diagnózisra és végiggondolt terápiára van szükség.
A második probléma, amelyre Fuller felhívja a figyelmet: a tudományos ismeretek nincsenek kellőképpen hasznosítva. A tudományos eredmények területén is érvényes a Pareto-szabály: a figyelem nagy része az eredmények kis részére irányul. A folyóiratok telis-tele vannak „felfedezetlen nyilvános tudással”, olyan eredményekkel, amelyek elvben mindenki számára hozzáférhetők, de amelyeket gyakorlatilag senki sem ismer. Fuller örömmel fogadná, ha az állami kutatási alapok erőteljesen támogatnák a hasznosítatlan eredmények feltárására és hasznosítására irányuló kutatásokat. Szerencsére van egy komoly erő, amely a hasznosítás irányába hat: „a tudás katonai-ipari akarása”. A katonai-ipari komplexum bármilyen forrást hajlandó felhasználni az adott gyakorlati problémák megoldása érdekében. Fuller szerint tévedés, hogy az alapkutatásnak szükségképpen meg kell előznie az alkalmazott kutatásokat. Tudós hősei Pasteur és Fritz Haber, akik hasznosítható eredményekre törekszenek, és ennek érdekében bátran áthágnak minden diszciplináris határt. (Bár Haber ellentmondásos figura, mert nemcsak a műtrágya kifejlesztésében játszott úttörő szerepet, hanem a vegyi fegyverekében is.)
A harmadik fontos szál a laikusok és a tudományos szakértők viszonyának kérdése. Fuller elutasítja azt a széles körben elfogadott felfogást, miszerint a laikusoknak el kell fogadniuk a tudományos szakértők véleményét, a szakértőknek pedig felelősséget kell vállalniuk a véleményükért. Úgy gondolja, hogy e felfogás nem alapozható meg olyan „pszeudo-episztemikus” fogalmakkal, mint a megbízhatóság és a bizalom. Megbízható ismereteink csupán azzal kapcsolatban vannak, hogy mi történik bizonyos pontosan meghatározott (például a laboratóriumban előállított) körülmények között; a vitás kérdések azonban nem ilyen körülményekkel kapcsolatosak. A pontosan meghatározott körülmények körén kívül azt szokás megbízható ismeretnek nevezni, amiben a szakértők egyetértenek. A szakértőkbe vetett bizalom pedig nem más, mint az adott csoport feudális privilégiumainak elismerése. Bizalommal lenni így nem más, mint visszautasítani, hogy magunk vizsgáljuk meg a kérdést. Fuller a szakértői státusban határozottan veszélyforrást lát: arra való igényt, hogy valaki más mondja meg nekünk, mit higgyünk és hogyan cselekedjünk.
A szerző természetesen nem arra biztat minket, hogy hagyjuk figyelmen kívül a szakértői véleményeket, hanem csak azt hangsúlyozza, hogy a helyén kell kezelnünk ezeket: érdemes meghallgatnunk a szakembereket, de fenn kell tartanunk a jogot az önálló véleményformálásra. Saját magunknak kell eldöntenünk, hogy a szakértői álláspontok mely elemeit fogadjuk el, és ezeket hogyan értelmezzük. Ezt a viszonyulást a protestantizmushoz hasonlítja. A protestánsok nem fogadják el a pápa értelmezési privilégiumát, hanem fenntartják a jogot a Szentírás személyes értelmezésére. Az analógiának történeti vonatkozása is van: ahogyan a protestantizmus elterjedését nagyban segítette a könyvnyomtatás, amely széles körben hozzáférhetővé tette a Szentírást, úgy manapság az internet révén hozzáférhetünk a tudományos eredményekhez, amelyeket aztán saját magunk interpretálhatunk.
A laikusok emancipációja a szakértői uralom alól Fuller szerint a szakértők életét is megkönnyíti, mert mentesíti őket a felelősség alól. Ha a laikus maga formál véleményt, akkor ő is viseli érte a felelősséget. Ily módon elkerülhető, hogy olyasmi történjen, mint a l’aquilai földrengés után, amikor is hat kutatót börtönbüntetésre ítéltek, amiért az előrengések után azt nyilatkozták, hogy a város lakói nincsenek veszélyben. (Az ítéletet azóta megsemmisítették.) A felelősségtől nem rettegő szakértő pedig a laikusok számára is hasznosabb szereplő, mert nyugodtan el meri mondani a véleményét. Jóllehet ez a felfogás egészében véve megnyerő, azért – úgy gondolom – indokolt fenntartásokkal kezelni. Abból, ha sokan az értelmes tervezést fogadják el az evolúcióelmélet helyett – ez Fuller leggyakoribb példája az intézményesített tudomány oroszlánjával szembeszálló rókára –, senkinek nem lesz baja. Az oltásellenes nézetek elterjedéséből azonban igenis bajaink lehetnek: ha csökken a populációk átoltottsága, megnő a járványok kockázata. (Már ha hiszünk a tudománynak.)
A könyvben sokkal többet találunk ennél a négy gondolati szálnál, amelyet kiemeltem. Éppúgy szó esik benne a Brexit-kampányról és a felelős innovációról, mint Rousseau Új Héloise-áról és Vaihinger mintha-filozófiájáról. Az biztos, hogy bőven ad gondolkodnivalót. Rosszmájúbban fogalmazva, érdemes rajta felbosszantania magát az embernek.