Külön életet él ez a két kéz, és nagyon forró is tud lenni, ha az ember ősszel már válni akar a kiskapuban, és már egy fél órája mégsem tud elválni, mert a kezünk egybefonódott, és ezen a drága vezetéken át beszélünk egymással hangtalanul. De hát a kezek csak kezek. A csuklóról sem szabad megfeledkezni. Az ember félretolja a karperecet, és megolvassa, hogy hányat lüktet az ütőérben a vér, amelyet a leány szíve hajt szerteszét a finom testben. Ezeket a csuklókat néha keményen fogja meg az ember, amikor tréfásan durva, és nevetve is agyon tudná szorítani a leányt. Azután a karok, egyelőre csak az alsó karok, amelyek orsószerűleg vastagodnak a hajlás felé. Finom pihék ülnek rajta, selymes, finom pihék, amelyek megcsiklandoznak bennünket, ha végighúzzuk az arcunkat a csuklótól a hajlásig. És ahol behajlik a kar, ott csodálatosan finom a bőr. Alatta pedig kék erek, furcsa kék erek bújnak meg. A felső kar gömbölyű, és már egy kicsit asszonyosan telt.
(Török Sándor: A porban. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974. 154. o.)