Csak próbálnék mozogni, levernék valamit:
szobanövényt, kitömött madarat,
hócukros, mélykék téli éjszakát
karácsonyi lapon, lucskos bonbont ezüstpapírban.
Csak próbálnék levegőt venni, elrepedne
a lámpabura, a váza, a porcelán
cica: egy gyermeteg, poros szüzesség
relikviái…
Csapzott konty, a viszontlátás örömétől
egy kicsit eszelősen kancsító nagy szemek…
Vastag pulóverekben a vézna női test:
elkonspirált betegség, szende csipkék,
mentőláda, fürdőhabillat…
Csuklómon simogató polip-ujjak,
kövesgyűrűben vádló kék tekintet.
Zsibbadt vagyok: recsegve, mintha
gyufásdobozban cserebogár kaparászna…
Nagy, dermedt epreket kapok, üvegtányérkán, kiskanállal.
Miért nem vagyok jó? Kerek tükörben,
képzelt helyeslésben csodálhatnám magam:
hajam aranyszín ellenfényben millió
finom rugó, kötényem ezer szelíd erénytől:
elvont rózsáktól duzzadoz…
Mért nem vagyok szégyentelen? Sajnálkozó
grimasz, széttárt karok…
kinn mély lélegzet, jól végzett bűntény után.
De csak a kattogó örökmozgó, a két
végpont között ingázom émelyegve:
„Legközelebb is, hogyne, persze…”
(Rakovszky Zsuzsa: Udvariassági látogatás, in: Visszaút az időben, Versek 1981-2005)