bámulás

A történetem annyi volt, hogy egy fiú egy ház udvarán biciklit javítgat. Ezt a műveletet részletesen leírtam, fénnyel, széllel, fák zúgásával, eleredő esővel egyetemben, míg a végén a hős, valami káltásra, berohan a házba, ahol egy üres szoba padlóján ott találja, már nem is tudom, apját vagy anyját, kinek szeme épp megtörik, már alig tükröződik benne a külvilág. Nem ez a tartalom volt, persze, a lényeg aztán; hanem maga az a tény, hogy “irogatok”, ez távolította el tőlem az iskolatársakat. Igaz, néhányan közülük játszottak holmi színházi csoportban, de hogy valaki ír, s ráadásul még “nyilvánosság elé is lép” az irományával, ez legalábbis hőköltetően hatott. A barátnőm is, mielőtt még olvasta volna művemet, alighogy az újságoldalt a címmel s nevemmel megpillantotta, amolyan furcsa, lekicsinylő tekintettel mért végig, s ez aztán, hogy végigment a publikáción, sokatmondó bámulássá fokozódott, amibe értetlenség, részvét, döbbenet és mindenekelőtt szorongás vegyült; és a későbbiekben újra meg újra kénytelen voltam felidézni, hogy a tarkója, mikor magamhoz akartam húzni, lemerevedett.

(Peter Handke: Az ismétlés. Fordította: Tandori Dezső, Magvető Kiadó, Budapest. 1990. 116. o.)