Egy nagy, fekete, miniszteri limuzin egyszerűen behajtott az udvaromba. A ciklamenjeimet, a borostyánt és a páfrányokat a kerekei alá taposta, beállt a fák közé. Fel vagyok háborodva. A kövér gépkocsivezető elégedett, hiszen a rekkenő hőségben árnyékot talált magának. A kocsi valamennyi ajtaja zárva van, s mintha egyetlen hangszóró lenne, zene üvölt belőle. Ez a barom persze nem vette észre, hogy hová állt, a fáról potyog a fekete szeder, s valósággal össze fogja fosni a fényes karosszériát. Nem tudok nem szólni, holott jobb lenne hallgatnom. Előre tudom, hogy a modora még elviselhetetlenebb lesz, mint a letaposott növények látványa vagy ez a zene.
„Uram, legyen kedves, álljon ki innen a kocsijával.“
„Mit beszél? Hát nem tanították meg magát tisztességesen beszélni? Micsoda hang ez?“
„Ha szabad kérdenem, mit kellett volna mondanom?“
„Még maga kérdi? Nem volt magának anyja, aki a jó modorra megtaníthatta volna? Legalább azt mondaná, hogy bocsánat. Bocsánat. Minden mondatát így kell kezdenie, érti? Bocsánat, őszintén sajnálom, de nem állhat itt, bocsánat.“
„Már megbocsásson, nem Önnek kéne elnézést kérnie?“
„Ugyan, miért kéne nekem elnézést kérnem? Kurva volt az anyja, hogy erre sem tanította meg?“
„Végül is kifeszítette a nagykaput, tönkretette a zárat, és minden növényemet letiporta. Ennek semmi köze az anyámhoz.“
„Na jó, ha itt lett volna. Itt volt? Nem volt itt. Akkor meg mért ne tettem volna tönkre a drága zárat?“
Úgy érzem, mintha alaptalanul vádaskodtam volna, hiszen valóban itt kellett volna lennem. Mintha lenne valamilyen új rendelet, miszerint mindig itt kéne posztolnom és követnem az eseményeket.
„És ha egyszer nincsen itt, akkor kitől kérhettem volna engedélyt? Másfelől miért kérjek valami olyasmiért bocsánatot, amit úgyis megcsinálok? Ha pedig úgyis megteszem, akkor minek kérjek engedélyt?“
(Nádas Péter: Álomháztartás. In: A szabadság tréningjei. Jelenkor Kiadó, Budapest. 2019. 50. o.)
Fotó: Stekovics Gáspár felvétele