Az Anyám ágyán feküdt valami. Elborította az egész ágyat. Valami óriási szürkeség, mely csoda-nyúlványokat lógatott szét a tér megtágult elmúlásaiba.
Egy — különben igen finom szürke szövetből készült — óriási férfi ruha volt. Arányainak megmutatására köz-ismert példát kell felhoznom. Ha pompás külügyi humorunk: Pékár Gyula bátyám a mai plasztikájával magára vette volna ezt a ruhát, még mindig maradt volna benne annyi hely, hogy zimankós idő esetén egy-két hízottabb Petőfi-társasági tagnak menedéket nyújtson maga mellett. Maga a szétölelkező mellény olyan volt, mint egy rengeteg falusi kapu, mely alatt az aratás boldog örömeit feltornyozott szekerek viszik az épülő ember felé.
Végre megelevenedtem. Lassú, óvatos léptekkel közeledtem. Hátha rám ugrik a behemót! Hátha agyonnyom!
Odaértem. Már félénken feléje mertem nyújtani a kezemet. Nem harapott. Nem rúgott. Nem méltatlankodott. Most már nyugodtan végigtapogattam.
És már előttem volt az egész nagy muri. Olyan élénkké lobbantam egyszerre, mint a megfújt láng. Belebújtam a nadrágba. A nadrág száját Anyám egy sáljával a nyakam köré kötöttem. Így is csak a fenékig értek lábaim, a két rengeteg szár mint két döglött fóka uszálylott mögöttem. Aztán a mellényt és a kabátot vettem magamra. Karocskáim a kabát könyökéig sem értek s kabát és mellény szintén hosszú uszállyal seperték a padlót. Végtelenül nehéz óvatossággal az ajtóig cammogtam. Akkor az ajtót hirtelen felnyitottam. Az egyik messzelógó kabátujjat szívemhez szorítottam s mély hajbókolással kiáltottam a küszöbről:
— Köszönöm szépen Paulin néni!
Egy kétségbeesett sikoltás nyársalta át a világegyetemet. És Paulin néni már a kapu lépcsőin rohant a világ túlsóbbik fele felé. Kezeit hervadt keblére szorította, kalapján verdestek a madárszárnyak s a madárszemek tetemrehívó szemrehányással néztek vissza. Sohasem láttam többé szegény keresztanyámat.
(Szabó Dezső: Életeim. Születéseim, halálaim, feltámadásaim. I. Bukarest, Kriterion Kiadó, 1982, 68–69.)