Meg kellett érkeznem erre a földre, ahol sohasem voltam otthon, ezek közé az emberek közé, akik között mindig idegen vagyok. Vagy agyonünnepelnek, vagy nem kellek nekik. Áldozatokat hoznak azért, hogy megismerjenek, azután elhagynak.
Óriási kíváncsisággal születtem. A kíváncsiságom máig sem bírtam kielégíteni. Ezért nem untam rá az életre.
Haragban nemzettek. Szerencsétlenségek és országos csapások idején érlelt meg az anyám a túlságosan érző szíve alatt; 49–50-ben, a szabadságharc leveretésekor hordott magában. Ott éltem már benne, mikor a menekülők hírül hozták a világosi katasztrófát. Ott rázott meg a sírása, mikor a szent Tizenhárom kivégzéséről értesült.
1849 júniusától 1850. február 24. napjáig, amíg megszülettem, csak nagy szerencsétlenségek hírét itta be a lelke, tükrözte vissza lelkes arca. Hogyne táplálkoztam volna én is ott benne bánattal, hogyne vésődött volna arcomra a fajdalomnak az a két csúnya barázdája, amely miatt sohasem látszottam fiatalnak.
Haragot és bánatot ittam az anyám vérével, halálos szomorúságot a tejével. Az ő szomorú lelke formálta az én lelkem is szomorúvá, amíg magában érlelt. Az Ő könnyei hullottak az arcomra, amíg szoptatott.
De milyen szomorú emberré is lettem én! A humornak, a jókedvnek egy sugara se szorult belém.
A humor a teremtés legbűvösebb adománya! Ha irigylek valamit embertársamtól, az csak a humora. Az emberben ez az, ami a természetben az aranyos felhő, a virág, a madárdal.
És ez hiányzik belőlem teljesen. Nem csoda. Gyermeki koromban minden oly rémségesen komoly volt, mint a halál. Apám előtt sohasem nevettem. Egyetlen egyszer sem mosolyogtunk egymás szemébe. Egyetlen egyszer sem tette rám a kezet, – csak ha vert. De ezt gyakran tette.
(Jászai Mari Emlékiratai, sajtó alá rendezte Lehel István, Magyar Egyetemi Nyomda, év nélkül, 5–6.)