A traumatizált egyén emlékezetéről szóló kutatások az első és második világháborút követő időszakban hatványozottan vannak jelen az irodalomtudományban mind az egyéni, mind a kollektív traumát illetően. A traumát tematizáló irodalmi (és nem irodalmi) alkotások a pszichét és/vagy a testet ért erőszak megannyi válfaját megidézik, és bizonyos olvasatokban hangsúlyozottan koncentrálnak arra a kérdésre, hogy a tanúságtevő elméjének narratívaalkotó eljárása miként viszonyul a vélt igazsághoz vagy valósághoz. Molnár T. Eszter frissen megjelent regénye fontos kérdéseket vethet fel e kérdéskört illetően is. Három középkorú nő élettörténetét, avagy ugyanazon nőnek három lehetséges élettörténetét bontja ki. A kiindulópont, a gyermekkorban átélt abúzus az, amely ezeket a történeteket összeköti. Az elmúlt években hangsúlyozottan előtérbe kerülő erőszak- és traumatapasztalatot mozgósító irodalmi szövegeken (bestsellerként és sorozatként feldolgozva a populárisabb Netflix-kultúrában teret kapott például a Patrcik Melrose) vagy a sajnálatos módon elbagatellizált MeToo-kampányon túl — vagy pontosan ez utóbbinak ellenében — nagyon fontos, hogy egy szerző úgy tudjon az erőszaktételről és annak hatásairól szólni, hogy a nyelvezet felülkerekedhessen a témán, és olyan szerkesztési elveket használjon, melyek nem a dedukcióra építenek, hogy elkerülje azt, hogy a traumát elszenvedő alanyt mások életében traumát okozó vagy pszichésen stagnáló, csupán traumájának tükrében létező alanyként jelenítse meg.[1]
Molnár T. Eszter a Teréz vagy a test emlékezete című regényével egy nyelvezetében nagyon szikár, finom és részletgazdag képet tár elénk. Az események a narrátor(ok) belső monológjaiból rajzolódnak ki. A narrációk erejét az események sodrása, az elhallgatás és a kimondás érzékeny egyensúlya biztosítja. Az első mondattól (mely in medias res nyitja a gyomorfogató, a kimondatlanból összeálló eseményt: „Helyes kislány vagy.”) az utolsóig egy olyan világot mozgat, melynek elemei mind hozzájárulnak az önelbeszélés egyszerre intim és tárgyilagosan kegyetlen részleteinek feltárásához. Egy olyan világot, amely centire kimérten épít ugyanúgy a magyar társadalmi középosztály életének centrális kérdésköreire, mint a hazáját elhagyni kényszerülő, új, kulturálisan más társadalmi játékszabályok mentén mozgó közösségekbe belépő egyén problémáira. Mindezt olyan általánosan tapasztalt, így ismerősként beépülő problémák tematizálásával, ami az olvasóknak élővé, hitelessé teszik a regény karaktereit. A narrátorokon és a közvetlen környezetükön át bemutatott valóságoknak személyes aktualitásuk válik elsődleges tétté — de a személyességen túl mindenkori aktualitásuk, problémafelvetésük ugyanúgy érvényes.
Ennek a kettős mozgásnak az egész regényen átívelő tükre a test központi szerepében is kereshető. A címbe is beemelt test mint a külvilághoz való közeledés, annak konstruálásához nélkülözhetetlen kiindulópont egyszerre feledhetetlenül jelenlevő (az erőszak elszenvedésekor, betegségkor, a táncban, a részegségben, a szexualitásban, az időnek a tükrében), ugyanakkor egyszerre áll takarásban (a három Teréz foglalkozását illetően, ami egyszerre teszi meg a testtudatról való gondolkodást a mindennapok általános tapasztalatává, ugyanakkor ezzel az alaptapasztalattal vonja meg humanitásától). A regény visszatérő motívuma, s egyben nyelvi kérdés a társadalom kulturális mnemotechnikáinak működtetése (hatalom és erőszak felőli közelítéssel) és az emigráció mint XX–XXI. századi, gyakran tematizálódó alaptapasztalat. Egy másik megközelítésben — a trauma tükrében — pedig a fikción belüli valóság és a fikció legitimitásának a kérdése, valamint az emlékezés időrendiségének megszakadása bizonyos emlékek beékelődésekor központi motívumnak tekinthető.
A történetek nagyon erős atmoszférával bírnak: plaszticitásuk és filmszerűségük biztosítja azt, hogy az olvasó rögtön beléphessen a regényvilágba, figyelme koncentrált lehessen. A regény négy fejezetből áll: az első, az Örvény, megnyitja a fiktív világot. Egy elhallgatással operáló szöveg, amely a gyermekkori abúzustól traumatizált szereplő gyermeki nézőpontból formált narrációja: „[a]z orrom viszketett az izzadtságtól, mégsem mozdultam, még akkor sem, amikor a felnőttkéz megfogta, és magához húzta az enyémet”. (6) Az ezt követő három fejezet ettől a tapasztalattól 15–20 évvel eltávolodva mutat be három lehetséges folytatást az elbeszélő, Teréz életében. A Stadt a válást és költözést választó Teréz története, aki kislányával a Freiburg melletti Rieserfeldre költözik, és ott egy idősotthonban elhelyezkedve kezd új életet. A Land ismét egy széthulló házasság szcenárióját mutatja be; a család költözése, a kórházi munka, az elhidegülés, és egy harmadik fél belépése a házasságba, aminek mentén a családon belüli erőszak kirajzolódik. A Fluss pedig egy kötelékeket el nem ismerő, rezignált, angyalszerű, foglalkozását tekintve patológus Terézt mutat be, akit nem jellemez a kötődés semmilyen formája, és aki képtelen megfoganni és életet adni.
A történeteket motivikus és szerkezeti szinten is a hármasság szüntelen jelenléte köti össze, és egymásba fonódásuk nyomán az egyes helyszíneket lehetséges egy kiterjesztett mise en abyme-hálóként olvasni. Gondolok itt az egyes életutak változásainak dinamikáját illetően a Stadt–Land–Fluss (város–haza/ország–folyó) hármasság metapozíció-jellegére, amely kiterjeszthető az egyes narratívákon belül az élethelyszínek háromosztatúságára: ti. a gyermeki otthon — a Fluss, a kiindulópont, amelyre mint a gyerekkori traumatikus helyszínre visszatér —, a második, megteremtett, de maga mögött hagyott otthon, valamint a földrajzi és kulturális szempontból is új, bár otthonnak nem nevezhető, mégis fontos élethelyszín hármasára. Az e mellé becsatlakozó folklór mesei hármasa a tárgyi világban és a napi rutinok szintjén is folyamatosan kiolvasható; három zsák szemét, háromévnyi távollét, három mosógép, háromfokú létra, háromszori ellenőrzés, háromszori elköszönés, és így tovább.
Egy másik, a prózapoétikára fókuszáló perspektívából láthatóvá válik, ahogy a szöveg a traumatapasztalatba ágyazottan hozza létre saját fiktív valóságait. A trauma működésmódját imitálja, amely kikezdi a folytatólagosságot, az idő keretrendszereit, valamint az igazság viszonyrendszerét. A Teréz így olvasható három variáns helyett egyetlen személy temporalitásában töredezett, önellentmondásos narratívájaként, melyben a Fluss című fejezet Terézének elbeszélése vázolja fel saját maga zavaros önéletrajz-variánsait. Így tehát a három Terézzel operáló, elsőként felvázolt olvasat három teljes értékű, egymás mellett létező életvariációt biztosít, míg ez utóbbi egyetlen szemszögből egy, megkérdőjelezhető tudással és mentális állapottal bíró narrátoron keresztül megkonstruált történet, amely a metafiktív eljárásokra érzékeny (legalábbis gyanakvó) olvasásmódot igényel. Ezzel az olvasattal már csak azért is megengedő a regény, mivel textuális szinten nem esik szó a három alternatív élettörténetről,[2] és az egy személynek tulajdonítható narratívát sem zárja ki semmi. Mind a három Teréznek testét és pszichéjét egyaránt érte támadás, és a későbbiekben mindannyian foglalkoznak az emberi testtel. Kettőnek a lányát Dinának hívják, de a harmadik is így nevezné el gyermekét.[3] A narrátorok német kisvárosokban élnek, a nyelvek közti átjárhatósággal mind küzd, és erőszakos, általában potens férfiak keresztezik életüket. Teréz alakja így azzal egyidőben, hogy ugyanazon személynek a három lehetséges életútja, egy metareflektív önélet-rajzolás olvasatát is biztosíthatja: elgondolt saját életeket jelenít meg az erőszak helyszínének, a folyó melletti kis háznak színterébe keretezett narratívaként. A karakterek egymásban élnek; nyelvezetük, kifejezésmódjuk olyannyira egybevág, hogy a történetek egymásról való leválasztása szinte szükségtelennek hathat.
A könyvtárgyban rejlő izgalmas megoldásokra is érdemes kitérni: ilyen az egymás mellett álló magyar és angol, illetve magyar és német szöveghasábok megjelenése, és szimbolikus egymásra utaltsága. A narrátor többször hivatkozik magára egy olyan kívülálló személyként, aki három nyelven gondolkodik, de egyiknek az elsajátítása (ebbe beleérthető/beleértendő még saját anyanyelve is) sem hibátlan.[4] A nyelvek szerkezeti sajátosságai, a kifejezés lehetőségei, az idiomatizmusok (azoknak képi alapjai) közti különbség, és ezek lefordíthatóságának nehézsége, a nyelvet második (harmadik) nyelvként beszélő narrátor nyelvi korlátai, a kommunikációban való részvétel esélyei és a nyelvhasználat hatalmi kérdései fejezetről fejezetre előtérbe kerülnek. Utóbbinak egy szép, önmagában az emigrációt is problematizáló képe az a szöveghely, ahol a narrátor Dina óvodai zsúrján kényszerül beszélgetésre a többi gyerek édesanyjával.[5]
A szövegeket kísérő (feltehetően) Teréz gyerekkori arcképének montázsai is jelentőséggel bírnak, kép és szöveg, kép és kép, szöveg és szöveg közti kapcsolat kérdéseit vetik fel. A képek alapja ugyanaz, egy fekete-fehér fotó, melyen egy varkocsba font hajú kislány néz a kamerába. Hol saját arca, hol annak helyén német szótárak különböző — általában negatív jelentésárnyalatú — szócikkeinek fénymásolata látható. Ez motivikusan egybecseng azzal, hogy a szerző a bemutatón tranzitszótárként, a külföldre költözés szótáraként hivatkozik a könyvre.[6] A grafika egészen egyértelműen lép párbeszédbe az utána következő fejezettel. Minden esetben kulcsszavak olvashatók le az adott fotóról. Ugyanakkor egy lépést hátrálva, ezek a Teréz-portrék kiterjeszthetők az egész könyvön átívelő Teréz-kép folytatólagosságában, vagy, hogy még távolabbra menjünk, egészen addig, hogy az erőszak áldozata mint megkonstruált szerep (csakúgy mint a megcsalt asszony vagy a házasságtörő nő alakja) milyen sematikus arcokkal látja el kijelölt alanyait.[7] A képek számukat és manipuláltságukat tekintve a látszólagos állandóság és a külső hatásokra történő változás közötti skálán mozognak — de ugyanúgy sugallnak passzivitást, szótlanságot, kiolvashatatlanságot.
A szöveg magyar nyelvű működésmódja nagyon izgalmas kérdéseket vet fel a fordítást és fordíthatatlanságot, a különböző nyelvek logikáját és képiségét illetően. A Teréz fordítása nagyon érdekes, ugyanakkor rendhagyó vállalkozásnak tűnik, akár német és angol, akár ebből a nyelvhármasból kilépve más nyelveken. A tematizált tapasztalatok univerzalitása és az narrátori hangok összefonódása miatt is fontos lehet az, hogy a regényben központi problémaként megjelenő nyelvköziséget és a fordítási kérdéseket és kísérleteket miként építi be egy potenciális fordítás a regény szövegébe. A történetek egészébe ágyazott mozaikos tranzitszótár szócikkei, azaz az egyes szavak köré rendezett tapasztalatok, történetek és jelentések hatóköre, a részletenként beágyazott szövegek hangulata, atmoszférája egytől egyig olyan megközelítésmódokat ajánl az olvasónak, ami miatt az egyszeri és egy nyelven való olvasás egyszerre csak egy-két réteget hámozhat le a Teréz komplex világáról.
[1] Erről a sematizáló eljárásról ld. bővebben: Borda Réka: Akit megrontanak romlottá válik: a gyermekkori szexuális abúzus sztereotípiái a filmvásznon, Magyar Narancs, 2019. október 12.
[2] Nem jelzi a szöveg a fejezetváltáskor a narrátorváltást — ezentúl a Stadt és a Land című fejezetben egyaránt jelen van Dina, a kislány alakja, továbbá a narrátorok vagy a férjek személyisége sem mutat sok eltérést.
[3] „Ha lehetne gyerekem, lányt szülnék, Dinának nevezném.” (141)
[4] Eredeti idézet: „Három nyelven gondolkodom, de mind a háromban hibázom.” (62) Továbbá ennek a mondatnak egy későbbi, konkrétabb variációja: „Három nyelven gondolkodtam, de mind a háromban hibákat ejtettem beszéd közben.” (189)
[5] „Mialatt Dina vízicsatát játszik, megpróbálok a többi szülővel időt tölteni. Eleinte könnyebb volt, akkoriban túl keveset értettem, és be tudtam beszélni magamnak, hogy fontos és érdekes dolgokról van szó. Most már többet értek. Ahhoz nem eleget, hogy mindent kövessek, de ahhoz igen, hogy tudjam, nem maradok le semmi fontosról. […] Kijavítanak a mondat közepén, ha rosszul használok egy névelőt. Akkor is kijavítanak, amikor az igazgatóval beszélgetek. Tiszta jószándékból. Das helyett den. Felnőni felhúzni helyett. Így nem lehet beszélni. Holnapig százszor kell leírnom. Megpróbálok beleilleni a szerepembe, de mindig kilóg valami a jóasszonykosztümöm alól.” (120–121)
[6] Vö. a bemutatóról készült videófelvétel 14–15 percnél ITT.
[7] Vö. az arcokon látható szavak közül néhány: ágyrajáró, hálótárs, koldus, undorkeltő, undorító, ez a nő, hamis, csalárd, emocionális.