Mindig Délnek

Gregor Lilla kritikája Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak című kötetéről (Magvető Kiadó)

„Az egér nagyon ostoba állat, […] nézzék meg józanul az egeret, különösen a fehér egeret, mit művel abban a labirintusban, ahova a tudósok berakják, hogy mutassa már meg, legyen szíves, mennyire találékony, hát, nem az […].” (51) A Mindig Homérosznak narratívája szerint az egéréhez hasonlóan a főszereplő élete is folyamatos haladás az ismeretlen felé, neki is mintha annyi lenne „a dolga, hogy futkorásszon néha a labirintusban” (51), azzal az egy különbséggel, hogy ő nem a sajt felé fut, hanem valami vagy valaki elől menekül. És ha nem is egy épített labirintusban bolyong, a helyzetből való kijutáshoz a labirintusokhoz használt egyik hagyományos módszert alkalmazza: „Délnek, mindig Délnek”. (Kiemelés az eredetiben, 49) A harmadik labirintust az teszi láthatóvá, ha a fejezetek elején található QR-kódokra mint képekre tekintünk, ami azt a problémát is felveti, hogy a befogadás során az olvasó könnyen elveszhet a technológia útvesztőjében.

A kötet ugyanis megdolgoztatja azt, aki kézbe veszi: a fejezeteleji QR-kódok hangfelvételekhez vezetnek, a szövegek közé pedig képek ékelődnek, legtöbbször megszakítva a mondatokat — a borítón feltüntetett egyetlen névvel ellentétben a műnek Krasznahorkai László mellett Miklós Szilveszter zenész és Max Neumann festőművész is az alkotói. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen multimediális munka nagyon jól illeszkedik a 21. század sodrásába, azonban a befogadás megnehezítése éppen ellene dolgozik a trendeknek: a zenék (pontosabban érhangok, de erről később) meghallgatásához csendre és internetre van szükség, illetve egy QR-kódot olvasni képes eszközre (vagy minimum böngészőre, ha hajlandók vagyunk bepötyögni a könyv végén a QR-kódot nem olvasó közönség számára közölt hivatkozásokat). A zenehallgatás pedig megköti a befogadás (minimális) idejét is, ezzel egyre távolabb taszítva a kötetet a POKET Zsebkönyvek, a Magvető időmérték-sorozata és az InstaVers által jelzett, befogadáskönnyítő–olvasásnépszerűsítő iránytól.

Ha a jelenkori trendek felől nem, talán Krasznahorkai korábbi hasonlóan működő köteteivel összevetve megérthető, mit adhat a képek, érhangok és szövegek együttes szerepeltetése. A szintén Max Neumann-nal közösen készített Állatvanbent (Magvető, 2010) a Mindig Homérosznak szerkezetét (egy kép és egy szöveg rendelődik egymáshoz), vizuális világát (árnyékok jelennek meg, állati és emberi formák keverednek össze), illetve témáját is megelőlegzi. A megszólaló, antropomorfizált állat és az állati metaforákban létesülő ember figurája, állat és ember elválaszthatatlansága alapvető kapcsolódási pont a két mű között, ahogy a bevezetőben felvetett párhuzam is mutatja — a labirintusban bolyongó egér és a menekülő főszereplő egymásba játszása pedig a fejezet közepén vizuálisan is megjelenik. (52)

Az állatmetaforák használata a kötet legelső megszólalásától kezdve hangsúlyosan van jelen: „[g]yilkosok vannak a nyomában, nem hattyúk, az biztos, és ugyan fogalma sem volt, miért éppen hattyúkat mond, miért nem bárányokat, vagy galambokat, vagy egyenesen egy csapat szitakötőt, de nem is érdekelte”. (7) Ahogy a gyilkosokat, úgy a főszereplőt sem lehet magabiztosan az ember vagy az állat kategóriájában elhelyezni; ő olyan „lény” (21), aki elég nagy ahhoz, hogy amikor nekifut a szakadék fölötti kerítésnek, a cölöpöket is magával rántva átszakítsa azt — de amikor leesik a mélybe, „csak egy döglött patkány” marad utána. (84–85) Úgy tűnik tehát, a szereplő, akinek a menekülését a teljes köteten át követhetjük, nem egyetlen konzisztens személy, inkább valamiféle általános lény. Beilleszkedik a tömegbe, ugyanúgy cselekszik, mint mindenki más, hogy elkerülje a feltűnést, általános helyeken, általános motivációval: „mert reggel tíz, vagy kilenc, vagy hat óra van”. (32) A szereplőnek egyetlen különös tulajdonságát ismeri meg az olvasó, hogy „egy térd- és egy combsérülés miatt fiatalkora óta kicsit sántít”, de ezt az információt szigorúan keretezik az „arról már egy szót sem” és az „erről semmit” felszólítások. (33) Nem csak titkos tehát az egyetlen megkülönböztető jegye, de nem is annyira specifikus, mint első ránézésre tűnik: az idegenvezető, akit Korčula szigetén lát, szintén húzza az egyik lábát. Nincsen identitása, nincsen semmilyen megkülönböztető jegye, specifikus viselkedése, sőt egy ponton bevallja magának, hogy „egyáltalán nem voltak emlékei”. (34)

A főszereplő lény így inkább mint általános élettapasztalat jelenik meg, akivel/amivel bárki képes lehet azonosulni, azonban annak ellenére, hogy a szöveg legnagyobb részében ő fokalizál, és szinte végig egy gondolatfolyamot olvashatunk, az elbeszélő szerint nem bánik „jól azokkal a szavakkal, amelyek általánosként ragadtak meg valamit”. (41–43) És hiába tölt meg egy könyvet a menekülésről szóló útmutatásaival és azzal, hogyan lehetséges életben maradni, a narrátor szerint „nagyon ideje se lett volna ezen [az élet menetén és értelmén — G. L.] gondolkozni, s főleg kedve nem”. (43) Amellett, hogy mindez önironikusan értve a Mindig Homérosznak (legalábbis a szöveges részeknek) az értelmét általában véve is megkérdőjelezi, rámutat a kötetben megjelenő különös elbeszélői pozícióra is. A nagyrészt a főszereplő belső monológját szabad függőbeszédben közvetítő narrációt olykor ténylegesen kimondott dolgok szakítják meg („alvásra képtelen lény vagyok, mondta” — 27), máskor pedig olyan szakaszok ékelődnek közbe, amelyekre bár a főszereplő nem gondolt, a narrátor szerint akár gondolhatott is volna: „ha lett volna két pillanat közt ideje erre, gondolhatta volna, hogy az ennyire fékevesztett módon koncentrált életnek […] az a kockázata is megvan, […] hogy az ember beleőrül, […] feltehetné, hogy vajon a valóságban folyik-e ez az üldözés, vagy valahol másutt, és hogy vajon ő maga valóban egy-e közülünk, […] vagy csak olyan kiagyalt fantazma, […] igen, minden bizonnyal megtehetné, hogy átgondolja ezt”. (21) Önmaga őrületének gondolata és menekülésének nem valós volta — ráadásul egy olyan gondolatmenetben, amelyet csak gondolhatott volna — beleilleszkedik az elbeszélői önellentmondások, valamint a fokalizáció és az elbeszélés közötti diszkrepanciák sorába. Amellett, hogy az egy személyként kezelt főszereplő nem érthető végig azonos lényként (lásd például a méretbeli eltéréseket), az idegenvezető egyszerre beszél „szépen formált angol nyelven, de a szokásos erős horvát akcentussal”, majd lapozás után hirtelen „kifogástalan” az angolja. (63–64) Különös az is, hogy valaki, akinek „egyáltalán nem voltak emlékei”, ezt így, múlt időben „mondta volna magának, ha két pillanat közt lett volna ideje ezen gondolkozni”. (34) „Ráadásul nincs is két pillanat.” (34)

Talán a narráció keltette zűrzavar is hozzájárul az elbeszéltek általános érvényűként való olvashatóságához. Az egyéni eseményektől távolító absztrakció magasabb foka — „a nem-létező Magasságos Rend” — szükséges ahhoz, hogy még a menekülés és az üldözés is hasonlóként, vagyis úgy legyen látható, mint „ugyanannak a folyamatnak a két nézete”. (36) És bár a gondolkodó szereplő úgy dönt magában, hogy a kettő közt nem állítható fel párhuzam, mert „az ő menekülésének célja van” (37), a fejezethez tartozó festmény megerősíti az üldözés tükrös szerkezetének elképzelését. A főszereplő legnagyobb félelme, hogy gyilkosai majd „körbefogják végre, és a kezükben hordott román bunkókkal egyszerűen agyonverik” (36), a következő lapon éppen fordítva jelenik meg az ábrázoláson: egy árnyék látható bunkósbottal a kezében, vele szemben pedig több meghatározhatatlan lény vagy tárgy; a bunkósbottal támadó van egyedül, és épp úgy ismeretlen kilétű, mint a vele szemben álló csapat tagjai.

Explicitebb a kapcsolódás a tükrös pozíciókkal és a megismerhetetlenséggel is összefüggő árnyékok és az üldözők között, amennyiben utóbbiak valószínű céljául a főszereplő azt jelöli ki, hogy „folyton, mint az árnyék, ott maradjanak a nyomában”. (9) A kötet mediális együttműködéseire több hasonló példa található, azonban a fülszöveg állítása, mely szerint „Max Neumann festményei, Miklós Szilveszter zenéje [és] Krasznahorkai László szövege […] három különböző irányból mondj[a] ugyanazt”, csak az általános, absztrakt zaklatottság-élményt és a létezők megkülönböztethetetlenségének tapasztalatát tekintve tűnik helytállónak. Itt említhető a képi ábrázolásokon feltűnő alakok állati vagy emberi voltának eldönthetetlensége (például 18), illetve az a befogadói zavar fokozását segítő technika is, hogy a festmények nagyon gyakran nem szintaktikai vagy mondathatárokon, hanem szorosan összetartozó mondatrészek között ékelődnek a szöveg közé. Az utolsó előtti, tizennyolcadik fejezetben különösen erős a zene, a vizualitás és a szöveg együttműködése: az önmagát nyugodtnak és könnyűnek érző főszereplő továbbra is folyamatos, nyughatatlan előrehaladását a szöveg megszokott szakadatlan folyása mellett a zene gyors tempója és könnyedsége is jelzi. Pontosabban az érhangoké, amelyek elnevezésük alapján konkrétan is érthetők a szereplő továbbra sem nyugvó vérnyomásának hangjaiként. A cselekmény egyetlen meglepő eleme előtt hatásszünetként ismét megszakad a mondat: a szereplő meglátta a tengert, rohant arra, lefelé a hegyről, „amikor egyszeriben csak meglátta, mintegy az egyik kanyar” — és itt lapozni kell. (81) Ráadásul a következő egy teljesen üres oldal, utána egy (kivételesen látható arcú és határozottan emberszerű valakit ábrázoló) festmény következik, majd még egy lapozás után a folytatás: „után kiugrott elé […] egy gigantikus […] szakadék”, amibe — lendületét korlátozni nem tudva — belerohant, hogy csak egy döglött patkány maradjon belőle. (84) A hatáselemként elhasznált és túl egyértelmű helyen megjelenő (mert mi következhet az „amikor egyszer csak” fordulat után, ha nem a nagy csavar?) üres oldal azonban felveti a fehér terek képként való értelmezését, ezzel együtt annak a lehetőségét, hogy a margók, a QR-kódok, és akár maga a szöveg is képként legyen tekinthető.

A (Krasznahorkai kézjegyeként) nagyon hosszú mondatokból építkező szöveg újra és újra megszakítása mégis létrehoz valamiféle tagoltságot, csakhogy nem az értelmezhetőségnek vagy az elvárásoknak megfelelő módon. A szöveg ezáltal a főszereplőhöz hasonlóan menekül, aki szerint „a helyesen megválasztott sebesség hiba, […] kiszámíthatóvá tenné a mozgását, […] semmi szabályos, semmi észszerű, semmiféle átgondolt stratégia” nem alakulhat ki. (10) A haladási módszerek és az üldözöttként való létezés tagadásokon keresztüli leírásaihoz hasonlóan (nem szabad egyenletes sebességet fölvenni, aludni, enni inni, és tilos bármi, ami jó) a tagadás narratív technikává is előlép többek között azokban az esetekben, amikor arról olvashatunk, miről gondolkodhatott volna a szereplő, amiről nem gondolkodott. Azonban amint a központi karakter úgy véli, hogy a lakatlan szigetre érve végleg elkerülte üldözőit, megnyugszik és elhagyja korábbi elveit: „ment, ugyanabban a ritmusban, […] s először gondolta úgy, hogy […] jó és jó, […] csak még nem eléggé az”. (74–77) Az absztrakt, általános lényből kikülönül, és korábbi szabályait nem követve arról is megfeledkezik, hogy az ilyen életet élő „ostoba egérnek” „annyi esze sincs, hogy idejében észrevegye, hogy jön a fal”, ennek köszönhetően pedig véget is ér egyénisége rövid élete. (51) A Mindig Homérosznak kötetként pedig mindezek hatására inkább kapcsolódik a szereplő korábbi elképzeléseihez: „van jelentése, de hogy értelme volna?!, ugyan már”. (40)