Több mint kilencezer-ötszáz kilométer és tizenöt év után Horváth Eve megérkezett. Éretten, sok külföldön töltött év után jelentkezett az ELTE bölcsészkarára, tudta, mit csinál. Hasonló tudatosság érződik Konzol című, első kötetéből is. A borítót és a verseket időnként indokolatlan helyeken megszakító illusztrációkat Syporca Whandal készítette.
A kötet a Falcsik Mari és Lantos László Triceps által alapított Mersz Művészeti Klub gondozásában jelent meg. Horváth Eve is egy azon tehetségek közül, akik éltek a Klub adta lehetőségekkel. A könyvet száz példányban adták ki. Mindegyiket kézzel számozta és dedikálta a szerző.
Konzol. A valóság is csak egy végigvihetetlen játék, ismétlődő pályákkal. A képernyőről folyamatosan lefagyó mosoly, másnapos kékhalál, véletlenszerű hibaüzenetek. A Konzollal az olvasó egy felnőtt kötetet vesz a kezébe. Minden versében a megérkezett kiüresedés érezhető, ponttal lezárt reménytelenség.
A kötet címadó verse, az első megnyitja előttünk a virtuális valóság nem túl felhasználóbarát ablakát: „szemeid virtuális / vadászatra mennek / a playstationsze / rű életbe ahol ös / szemosódnak a str / a tégiák”. Elhelyez minket a 2010-es évek több síkon futó jelenébe, ahol már nem létezünk a virtuális interakcióink és életünk világhálós kivetülései nélkül. A több médiumon, téren és furcsa idősíkokon átívelő valóságunk nehezen követhető. A tettek és szavak veszítenek jelentésükből, amikor egy képernyőn manifesztálódnak, ezért a folyamatos értékvesztés, és a súlytalanság, ami többé nem a szabadsággal, hanem a reménytelen ürességgel egyenlő.
Horváth még csak 35 éves, az internetes, közösségi médiás utalásokat tartalmazó költeményei mégis olyanok, mintha egy nyugdíjas próbálna fiatalos szlengben beszélni a pultnál ülő tizenévesekkel. Túl sokszor használja a „szmájli” és a „windows” szavakat.
A Lájkendroll — fonetikusan írt számítógépes utalások pszeudo-ars poeticába oltva — egysoros társadalomkritikákból álló montázs. Reflektál az „állétre”, amit „fészbúkon” generáltunk magunknak. Emlékeink már csak évszámokkal ellátott mappák, amiket sosem nyitunk meg. Egymástól izoláltan létezünk, „lájkmilliárdosok” vagyunk, de otthonunkba sosem jönnek barátok.
A megoldás egy korjelenség. A kényszeres, alkohollal támogatott öngyógyítás, a mindenkivel szerelembe esés, lehetőleg gyorsan, futószalagszerűen, kétségbeesett sebességgel. A Hajnalgásokban egy ilyen, tipikus másnapos egymásra találás, a kiüresedett lét egyetlen potenciális intimitása fogalmazódik meg: „Meztelen angyal-tivornya”, a másiknak csak a testét ismerjük, a lelkét talán sosem fogjuk, de már szeretnénk szeretni, még ha nem is látjuk többé.
A részeg magány, a buli eufóriája utáni elszigetelt „lejövés” több versben is megjelenik. A hiány és a magunkra maradottság képei nagyon ismerős húrokat pengetnek, és nem nehéz együttérezni velük. Hamisítatlan Y-generációs érzések, amiktől nem lehet megszabadulni.
A versformák váltakozásának kimerítő dinamizmusa, a folyamatos játék a szavakkal, betűkkel, gondolatokkal zaklatottá teszi a kötetet, nem az a fajta mű, amit az ember együltőhelyében tudna kivégezni szédülés nélkül. Az olvasó szinte belefullad az egymásba átfolyó sorokba, amik soha véget nem érő mondatokat alkotnak.
A költő önmagával pingpongozva dobálja be egymás helyére a fonetikailag hasonló szavakat, orosz rulett-szerűen cserélgeti a denotációt és a konnotációt, csak kapkodjuk a fejünket, és egyre jobban fáradunk. Az örök félreérthetőség miatt a miregondoltaköltő itt már nem cél. Csak ömlenek ránk az impulzusok, és mi veszünk el.
Ennek egyik példája a Nonszenzus című vers, tökéletes esszenciája az egész kötetnek. Sziámi ikerként összeragadt szavak és gondolatok hullanak nem hópelyhekként, de fagyos hógolyóként az arcunkba, és persze, nem értjük, mert nincs is mit érteni. A szöveget zárójeles, de mégis félkövéren szedett kérdések, és egyszavas megjegyzések tagolják, amik nem sokat segítenek az értelmezésben. A zárójel és a vastagbetűk kioltják egymást, támogatják a „nonszenzus” jelenségét. Felesleges fecsegés, tartalom nélkül.
A zaklatottságot fokozzák a rajzok is. Apró törései és zökkenései a mátrixnak, az arcok és az érzelmek rózsákká és keresztekké pixelesednek. Az atmoszféra, amit a szöveg és az illusztrációk interakciója teremt, olyan, mintha 2007-ben ülnénk otthon a PC előtt, és DeviantArton (a Tumblr elődjének tekinthető művészeti közösségi oldal) böngésznénk a különböző depresszív és erősen szuicid tartalmakat. Long live the EMO!
A kötet mélypontja egyértelműen a Mi kulás?, ami stílusosan a karácsonyi versek blokkjában kapott helyet. A szándékolt könnyed hangvétel–mély tartalom párosítás komolytalan–gusztustalanba torkollik. A „hull a hó”-ból, nem túl váratlanul, „hulla hó” lesz, a Télapó meghal, aztán Vérapóként tér vissza, Micimackó a hóban éhező grizli, Holle anyónak pedig nincs elég nyugdíja rázogatható párnákra, ezért a haját tépi az erkélyen.
A túl sok inger, a fejlődés nem merül ki a technológiában. A bizonytalanság luxusa az, hogy egyáltalán gondolkodhatunk arról, kik vagyunk, és jól vagyunk-e, az identitásunk felfedezésének is új útjait és problémáit nyitja meg.
Az Id-empty-tásban jelenik meg az a téma, amit az androgün illusztrációk már a kezdetektől sugallnak, de a manifesztációra egészen az 56. oldalig kell várni. A transznemű emberek életútjának egyik legfontosabb jelképével, a tükörrel kezdődik: „Egyszerűen rossz a testem. / Mintha egy alma azt hinné, hogy banán.” A szerző világ által rákényszerített címkézési szükséglete („talán transzszexuális”), a konkrét némi diszfóriáig erősödik. A vers második felében egy álom hermafrodita-csiga képétől eljut a reinkarnáció orlando-i szintjeire. Utolsó sora nagyon erős, olyan szép-szomorú, kihangosítja minden olyan ember érzéseit, akik banánként almahéjba zárva élnek: „Menstruálva. Férfiként. / Most már visszaváltoznék.”
A Fark nem egy egyszerű freudi péniszirigység-szöveg, az Id-empty-tás vonalát viszi tovább, a diszfóriát bontja ki: „a test ott ágyéktájékon fantomfájdalmat érez”. A fantomvégtag-szindróma említése utal a soha el nem vesztett férfi nemi szerv iránt érzett hiányra. Az intergalaktikus pénisz-metafora rakétaképe a közhelyes kulcs-hasonlattá alakul: „a falon tucatnyi sötét kulcslyuk incselegve tátog / be kellene rajtuk lépni de a kulcskarikán kívül / semmi sincs kezemben”.
A kötet utolsó versében Horváth visszatér a vegytiszta virtuális témához. A Szájbercsángó a valóságba rángatja a „virtuális köztereket”, ezzel téve őket egyenlővé a mindennapi életünkkel. Figyelemkoldusokként napi betevőnk a „kékszínű kis fészbúkpénz”, a lájkok, az azonnali visszajelzés. A közösségi média előtt megtehettük, hogy csakúgy elfelejtjük más emberek létezését, most „tele vagyunk informálva velük”, akkor sem szűnnek meg, ha nincsenek ott. Megkattanunk a sok kattintásban, széthasadunk. A szájbercsángón elhatalmasodik a digitális börtönből való kilépési vágy. Posztmodern Rousseau, visszakívánkozik a rég elvesztett valóságba, ahová nem törnek be a wifi sugarai — „hagyjatok offline megdögleni”, zárja a kötetet.
A Konzol egy virtuális labirintus, amelynek falaiba tehetetlen, kétdimenziós figurákként ütközünk bele folyamatosan. És ez nem fog változni, és nem is tehetünk semmit azért, hogy megváltozzon. Rabjai lettünk az online létnek, meg az alkoholnak, a pármásodperces kamuboldogságoknak, tök mindegy, mi történik körülöttünk. A művészet és az irodalom sem megoldás többé, de még enyhet sem ad, csak mellékhatása annak, ha nehezen dolgozzuk fel a megváltoztathatatlan körülményeket. A kötet egy erős próbálkozás egy nagyon izgalmas, interdiszciplináris irányba, a megvalósítás viszont nem talál célba. Az inger-túlterhelt szöveg nehezíti a befogadást, a képek elhelyezése esetleges, nem lépnek interakcióba a versekkel, így illusztrációk helyett inkább sorok melletti képek. Horváthnak kétségtelenül van mondanivalója, és ezt meg is akarja osztani. A keretek átlépésével a szerző magára veszi a szabadság terheit, de a lehetőségei végtelenek.