Annak ellenére, hogy a 2019-es évben nem a Csáth Géza élete és munkássá köré szerveződő szakmai és irodalmi rendezvények domináltak, jól láthatóan az Ady-emlékév mellett domináns szerepet kapott a szintén 100 éve elhunyt szerző. Ez a hangsúlyos odafordulás a kegyetlen világú novellista felé nem előzmények nélküli, hiszen az utóbbi években gyakorlatilag popkulturális termékké sikerült felfejleszteni alakját. Amennyiben összevetjük a jelenlegi és az elmúlt évtizedek szakmunkáit, jól látszik, hogy a korábban oly sokszor hangsúlyozott vagy legalábbis alludált Csáth rekanonizációját sürgető gesztusok, illetve az ehhez kapcsolódó, többnyire apológikus értelmezések ma már kevésbé indokoltak, amire a monográfia szerzője is utal: „Csáth ma éppoly ismert alakja a 20. század elején kibontakozó modern magyar irodalomnak, mint Ady, Kosztolányi vagy Babits Mihály, de furcsább és titokzatosabb náluk.” (13) A kánon perifériájáról, ha egyenes úton nem is a centrumba, de mindenképpen annak vonzáskörébe került. Ehhez nagy mértékben a Magvető Kiadó gondozásában megjelent naplók is hozzájárultak, viszont érdekes módon emellett nem a novellái kerültek ismét elő szélesebb olvasói körben, hanem az Egy elmebeteg nő naplója jelent meg két alkalommal is zsebkönyv formájában. Meglepő módon azt a művét fedezték fel ismét, amelynek eredetileg nem az irodalom volt a célközönsége, hanem dr. Brenner József néven adta ki saját költségére Az elmebetegségek psychikus mechanismusa címmel kazuisztikaként, amelyet maga Ferenczi Sándor méltatott, kissé elmarasztalóan, megjelenése után a Gyógyászat hasábjain. Továbbá a Petőfi Irodalmi Múzeumban idén áprilisban megnyílt kiállítása szintén hozzájárult ahhoz, hogy az eddigiek esetében is erős önéletrajz iránti érdeklődés még inkább hangsúlyossá váljon. A Vates és a PIM kollaborálásának eredményeképpen megszületett pólón, lehet, hogy az szerepel a szerző fényképe mellett: „Az álom kárpótol mindenért” (az idézet a Józsika című novellából származik), viszont a monográfia jelentős mértékben cáfolja ezt, és rámutat a mitikus szerző emberi esendőségeire, mentális monstrumának toxikus jeleire, amelyek nem elrettentő elemek, hanem természetes velejárók.
Szajbély Mihály neve szervesen kapcsolódik össze Csáth Gézáéval Bori Imre és Dér Zoltán mellett. A 2019-es monográfia nem tekinthető előzmények nélkülinek, hiszen 1989-ben már megjelent egy, bár terjedelmében szerényebb (ez főként a Nagy Magyar Írók sorozatának formai sajátosságából adódik), de szakmai szempontból fokozottan hangsúlyos munka. Egy második monográfia megírása nagy téttel bír, hiszen a szerzőnek bizonyos mértékben össze kell hasonlítania, vagy, ha szükséges, ütköztetnie kell korábbi nézeteit, illetve a befogadó is szükségszerűen viszonyítási pontként jelöli ki az előzőt. Az új Csáth-monográfia kapcsán elsődlegesen nem az a szituáció áll fenn, hogy Szajbély korábbi véleményét tarthatatlannak ítélné meg, mindössze az általam is említett szövegkiadás (naplók, novellák), illetve a közeljövőben digitális formában megjelenő levelezés publikálása tette szükségessé, hogy létrejöjjön egy olyan kötet, amely nemcsak összefoglalja a textológiai tanulságokat, hanem egy értelmezést, olvasásmódot is kínál a Csáth iránt érdeklődők számára.
Jóllehet, a szerző a kötet bevezetőjében nem határozza meg munkája célközönségét, a szöveg definiálja azt helyette. Annak ellenére, hogy a szakmai kritériumoknak formailag teljes mértékben eleget tesz, a szöveg nyelvezetéből, de némely szerkesztési megoldásából is azt a konklúziót lehet levonni, hogy a Csáth élete és munkássága iránt érdeklődők széles körében használható könyvet kívánt létrehozni. Ezt az olyan megoldásokban is tetten lehet érni, mint amikor az idézet után, jóllehet, szerepel hivatkozás — amely olvasható a végjegyzetben, illetve összevetve a rövidítések jegyzékében pontosan azonosítható —, a főszövegben mégis ezt az informatív mondatot olvashatjuk: „Az idézett mondatok az 1903. március 31-i naplóbejegyzéséből valók.” (42) Ugyanakkor a monográfus néha megengedi magának, hogy Csáth apjára maga is apuskaként hivatkozzon, sőt néha medikalizált hasonlattal is él: „Egyre töredékesebbé váló naplóiban a régi érzékenység már csak rosszul varasodott, fájdalmas sebek módján szakadt fel időnként.” (430)
Szajbély monográfiájának koncepcióját leginkább a mikorrhiza metaforikájával lehetne leképezni, hiszen akárcsak a természetben megvalósuló szimbiózis során, úgy jelen kötetben is az válik hangsúlyossá, hogy miért lehet termékeny az életút és az életmű eggyé olvasása, illetve miért releváns ezt módszerként elfogadni. A szerző szövegei függetlenül attól, hogy Brenner vagy Csáth néven jelentek meg, illetve hogy milyen regiszterbe tartoznak, kivétel nélkül ahhoz járulnak hozzá, hogy minél teljesebb képet kaphasson napjaink befogadója magáról az emberről. Ebből szükségszerűen következik, hogy jelen monográfia centrumába nem a szépirodalmi szövegek kerülnek, hanem a szerző személyének minél részletesebb, pontosabb megrajzolása. A kötet struktúrájából is könnyen detektálható az irodalmi munkásság perifériára szorulása, hiszen a monográfus nagy terjedelmű műve feltűnően kis arányban vállalkozik az egyes novellák vagy kötetek interpretálására, a novellák mindössze az életút pszedo-dokumentumaként válnak érdekessé. Jóllehet külön fejezetet kap A varázsló kertje — Művészetszemlélete és írói gyakorlata, Szabadka, A varázsló kertje (1908) — és a Délutáni álom című kötet, viszont a Schmidt mézeskalácsos és Muzsikusok már csak egy összevont fejezetben kapnak helyet. Ugyanakkor feltűnik némi aránytalanság a korabeli kötetekben nem publikált novellák fejezetében, hiszen mindössze nyolc oldalt szán ezeknek tárgyalására annak ellenére, hogy ezek között a szövegek között az életmű egy-egy kiemelkedő teljesítménye is megtalálható (pl. A kis Emma). Az említett fejezetekről elmondható, hogy a szerző nem kíván részletes elemzésekbe bocsátkozni egy-egy novella értelmezése során, a néhány kiemelt tartalmi összefoglaló mellett sokkal inkább a kötetkompozíció feltárására, lehetséges motiváltságára helyezi a hangsúlyt. Ez az értelmezői pozíció főként A varázsló kertjében mutatkozik meggyőzőnek, míg a Schmidt mézeskalácsos és a Muzsikusok esetében egymásnak némileg ellentmondó információkat sorakoztat fel. Egyrészt tájékoztat arról, hogy Csáthnak nem álltak rendelkezésére szövegei, már megjelent újságokból kellett összekeresnie, vagy öccsétől, Dezsőtől kérte, hogy küldje el neki azokat, másrészt máshol viszont a szövegek tudatos cseréjéről, a kötetkompozíció lehetséges értelmezéséről lehet olvasni. Természetesen a kettő nem zárja ki egymást: az összegyűjtött szövegek, amelyekkel dolgozni tudott, túleshettek egy szerkesztői folyamaton, de az eleve meglévő tudatos szerkesztés még ilyen feltételek mellett is problematikusnak tűnhet, vagy legalábbis kevésbé kerül kifejtésre. A kötet bevezetőjében megfogalmazottak talán kevésbé érvényesültek a szépirodalmi szövegek értelmezése során, hiszen sok esetben az interpretáció hiányával lehet szembesülni a biográfiai értelmezés javára, mégis a monográfia egészét tekintve azt lehet mondani, hogy a mélyebb értelmezések törést, megszakítást jelentettek volna az életút autentikus megrajzolásában, jóllehet ez a szempont nem szolgálhat felmentésül. Sőt, sokszor maga a szerző emeli ki, hogy a naplókban megjelenő személyes érintettségből nem érzékelhető semmi a novellában. (57) Ebben az esetben némileg jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon hozzáad-e az értelmezéshez az, ha ismerjük az ötlet forrását a magánéletből, vagy néha számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy megmarad a kettő egyeztetésének szintjén, és nem ad hozzá többlettudást a szöveg jelentésének feltárási folyamatában.
Ugyanakkor fontosnak tartom kiemelni azt a termékeny interpretációs keretet, amelyet a két kötetet egyazon fejezetben tárgyaló tanulmányban megvalósít. A szerző különböző regiszterben született szövegeit értő módon használja fel Szajbély, és a Csáth-novellákat a dr. Brenner József név alatt megjelent Az elmebetegségek psychikus mechanismusa című orvosi szaktanulmányában megfogalmazott komplexelmélet alapján értelmezi, azaz Csáth saját eklektikus elmélete felől olvassa a Csáth-szövegeket. Ez a megoldás nem előzmények nélküli, hiszen az irodalomtörténész és egyben Jókai-monográfus szerző Lám megmondtam: perverzió című tanulmányában Csáth felől olvassa a Dekameront.[1]
Szajbély Mihály bár közvetlenül nem utal rá, de lényegében ezzel a „régimódi” monográfiával eleget tesz Csáth Kosztolányihoz intézett kérésének, amely életének megírására vonatkozott. A Mostohából mindössze töredékek, vázlatok maradtak fenn, viszont a Csáth-életműkiadás, ha nem is teljesnek, de mindenképp reprezentatívnak mondható. Ebből a perspektívából érthető, hogy miért kaptak a naplórészletek, illetve a levelezések nagyobb jelentőséget. Jóllehet, a monográfus nem állítja, hogy ez lenne az egyetlen autentikus megközelítési mód, viszont megvalósítása több szempontból példaértékű. Csáth alakjának a centrumba állítása nem tekinthető veszély nélküli próbálkozásnak, hiszen az utóbbi évtizedekben felélesztett és kiterjesztett népszerűsége olyan pontokban csúcsosodott ki, amelyek lehetővé tették irodalmi bulvárosítását. A morfinista művész vagy az elmebeteg pszichiáter mítoszát nem célja erősíteni a kötet szerzőjének, sokkal inkább az érzékelhető, hogy a fennmaradt dokumentumokat próbálja egy kronologikus és tematikus narratíva szerint értelmezni. Jóllehet Szajbélynak nem célja ezzel az értelmezéssel a mítoszrombolás, mégis a túlsúlyban levő idézetek Csáth vagy családja, barátai naplóiból, valamint a fennmaradt levelezéseiből arra engednek következtetni, hogy végre sikerült leleplezni a szerző körüli titkokat. A monográfus mindvégig szerényen meghúzódik a háttérben és nem helyezi át a figyelmet saját érdemeire.
Ezért szükségesnek tartom, hogy ezen a ponton kiemeljem azt a komplex kutatómunkát, amely láthatatlannak próbál tűnni. A vállalkozás látszólagos egyszerűsége erős szelekciót és struktúrát sejtet a háttérben. Az, aki ismeri a fellelhető Csáth-naplókat, pontosan kikövetkeztetheti belőlük, hogy már terjedelmük miatt is nagy dilemma elé állítják az irodalomtörténészt akkor, ha részeket akar kiemelni belőle, hiszen gyakran visszatérő témákkal operál, illetve a korai naplók rendezettsége nem tart ki mindvégig. A monográfus részben megtartja az első monográfia tartalmi csomópontjait, de kiegészíti vagy átstrukturálja az egyes fejezeteket. Az életút imitálása azonban nem minden esetben bizonyul szerencsés választásnak, hiszen több helyen előfordul, hogy a tematika szoros kötése miatt visszatérünk az időben, és több részletből áll össze egy történet. Példaként említhetők erre a Magyar Színházban bemutatott darabjai, továbbá a méltán híressé vált, a pszichoanalízist a klinikai orvoslással ötvöző tanulmánya (Az elmebetegségek psychikus mechanismusa), hiszen az említett esetben azzal szembesülhet az olvasó, hogy egyik fejezetben már megismerkedett a keletkezéstörténettel, viszont a konkrét műről, annak recepciótörténetéről csak később értesül.
Szajbély nem vitatkozik a Csáth-értelmezőkkel, sőt sok esetben nem is említi őket. Néhány ponton előkerül Lengyel András, Kőváry Zoltán és Molnár Eszter Edina neve. Bár megjegyzi, hogy Lengyel kissé rövidre zárja Csáth antiszemita nézeteire vonatkozó következtetését, mégsem érzi szükségesnek, hogy ellenpontozza azt, hanem ezt átengedi az idézeteknek, hogy helyette beszéljenek, vagy legalábbis árnyalják a helyzetet. A monográfus legfontosabb megállapítása, amely a novellákat a középpontba helyező fejezetekben kivétel nélkül előfordul, egyértelműen az, hogy a pszichoanalízis tanulmányozása Csáth írói tevékenységére gátló erőként hatott, amelyet az egyik 1914-ből származó naplófeljegyzés fogalmaz meg: „Az az érzés gátol, hogy mások éppolyan tisztán olvasnak benne, mint én az írók írásaiban, én, a pszichoanalitikus.”[2] Annak ellenére, hogy megemlíti Kővárynak azt a véleményét, amely a szépirodalmi terméketlenséget a fokozódó morfinizmus számlájára írja (ezt a véleményt már Kosztolányi is osztotta), nem enged teret az érvek ütköztetésének, sokkal inkább saját állításának demonstrálására fókuszál.
A kötet fedőlapja pontosan összefoglalja Szajbély monográfiájának esszenciáját: dr. Brenner Józsefet ábrázolja a fénykép, de mellette a Csáth Géza név szerepel. Vizuálisan is megerősítést kap, hogy ez a két elem nem külön-külön, hanem szimultaneitásában képes betölteni szerepét. Nem az orvos, a szépíró, zenekritikus vagy publicista, esetleg bántalmazó férj volta válik kiemelkedővé, hanem ezek egyidejű kölcsönhatása. A monográfus sokkal inkább az embert próbálja megragadni, és közelivé tenni. Nem nagyítja fel Kosztolányi hármasművész fogalmát, sőt több ponton ki is emeli, hogy nem volt rá jellemző az egy témában vagy területen való elmélyülés: „…sokoldalú tehetség volt, de egyik területen sem mélyedt el igazán” (102), „nyilván olvasott Tolsztojt is, Nietzschét is, és sok mindent olvasott mindkettőjükről, miközben egyikük életművében sem mélyült el igazán”. (113) A folyamatos pénzhajhászás az alapvető megélhetés érdekében ugyanolyan esendővé teszi őt is, mint bárki mást. Hiperszenzibilitása mellett már gyerekkorától hipochonder, ami egy orvos számára fokozottan megterhelő, hiszen a beteg orvos már önmagában paradoxont tartalmaz, de a betegségtől való rettegés ezt még tovább fokozza. A háború tapasztalata ugyancsak megterhelő volt számára, nem véletlenül fáradozott azért, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák. Pszichikus impotenciája vagy több alkalommal előforduló szexuális absztinenciája felszámolja vagy legalábbis árnyalja a coitusszámláló kéjencről elterjedt általános vélekedést. Azt, hogy mennyire attraktív ez a Csáth-kép, problémás lenne megmondani, de ennél autentikusabb aligha alkotható meg.
[1] Szajbély Mihály: Lám megmondtam: perverzió = Uő: A homokvárépítés öröme, JATE Press, Szeged, 2016, 143–170.
[2] Csáth Géza: Úr volt rajtam a vágy. Naplófeljegyzések ás visszaemlékezések 1906–1914, Magvető, Budapest, 2016, 234.