Szabó Gábor Történeteink vége (Műút-könyvek) című könyvének bemutatójára a III. Magyar Könyvkiadók Napján, a Szegedi Tudományegyetem rendezvényén került sor — a szerzővel Melhardt Gergő beszélgetett.
(Szeged, 2019. október 1.)
Melhardt Gergő: A könyv címe Történeteink vége, alcíme Emlékezés a kortárs magyar irodalomban — és legelőször is beszéljünk erről az alcímről, ugyanis a könyv olvasása során engem a leginkább az ebben foglalt emlékezés szó orientált. Nagyon találónak érzem, hogy ezt emelted ki, mert a kötet mindegyik írását áthatja valamilyen, az emlékezésre vonatkozó kérdés. Az egyes szövegekben megjelenő különböző emlékezés-fogalmaktól most általánosítva: mit jelent számodra az irodalomban emlékezés? Az irodalomban ki emlékezik, és mire?
Szabó Gábor: Legalább két irányból lehetne ezt megközelíteni. Az egyik magának az irodalomnak a létmódjával kapcsolatos kérdés. Robert Musil már a huszadik század első évtizedeiben valahogy úgy fogalmazott, hogy az irodalom tulajdonképpen azonos azzal a formai és tartalmi hagyománnyal, amelyet éppen aktuálisan magába olvaszt. Vagyis hogy az emlékezés az irodalom létének konstitutív, abszolút meghatározó mozzanata, felidéz, emlékezik, mivel idézeteken keresztül tud csupán létezni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Musilnak és a Monarchia más kritikusainak, szerzőinek az ilyen típusú felismerése majd később mindenféle nyelvfilozófiai és elméleti spekulációkkal bővítve fogja képezni a posztmodern próza egyik sarokkövét.) Szóval egyfelől ez az irodalomfogalom, irodalommeghatározás ahhoz vezetett, hogy az irodalom és a kultúra az utóbbi időkben elsősorban mint emlékezet mutatja fel magát. A másik pedig, ami idekapcsolódik, hogy a modernségről, illetve magáról a történelmi gondolkodásról Nietzsche a Korszerűtlen elmélkedésekben úgy fogalmazott — az 1870-es években, tehát Musil előtt jóval —, hogy nekünk, moderneknek önmagunkból merítkezve semmink nincsen, tehát csak akkor tudunk valamilyenné és valamivé válni, hogyha feltöltekezünk régi korok filozófiáival, régi ismeretekkel, vallásokkal, szokásrendekkel, és ilyen „kóbor enciklopédiákká” válunk. Nietzsche számára ez az emlékezésbe forduló modernségtudat kritikai élű megfogalmazása. Én ebbe a kötetbe tulajdonképpen olyan szövegeket választottam elemzésre, amelyeknek nem egyszerűen létmódja az emlékezés, de amelyek saját működésüket is vizsgálatuk tárgyává teszik, amennyiben az emlékezést állítják önnön középpontjukba. Azt az emlékezést, amelynek mint irodalmi művek maguk is köszönhetik a létüket.
MG: Ha minden irodalmi mű az emlékezés folyamába ágyazódik valamilyen módon, vagyis — megfordítva az állítást — bármely irodalmi mű faggatható e szempont szerint, akkor miért pont ezekről az irodalmi művekről írtál? Azért is kérdezem ezt ilyen esetlen megfogalmazásban, mert korántsem csak irodalmi, hanem például esszékről és tudományos igényű szövegekről is írsz. (Azok kedvéért, akik nem látták a tartalomjegyzéket: 1986-ban megjelent Esterházy-szövegtől és 70-es, 80-as évekbeli Petri-versektől György Péter esszéisztikáján át Krasznahorkai László három évvel ezelőtt megjelent regényéig terjed az a szövegcsoport, amire Gábor szövegei figyelnek.) Miért pont ezekről írtál tehát, és sok kritikád, tanulmányod közül miért pont ezekből állítottál össze egy kötetet?
SzG: A rövid válaszom erre az, hogy miért ne. Nyilván ízlésbeli kérdés, és az érzelmi érintettség, a személyes, meghatározó olvasmányélmények hatása is. Annyiban természetesen releváns a kérdés, hogy a válogatás valami elképesztő mennyiségű szöveg- és egyéb termékből válogathatott volna, hiszen az utóbbi évtizedekben a legfontosabb kulturális paradigmává maga az emlékezés vált, hirtelen mindenki elkezdett emlékezni. Posztmodern történelmi regények, visszaemlékezések, memoárok, önéletrajzok özönlik el a piacot, lépten-nyomon a kulturális muzealizáció mindenféle termékeibe botlunk. Tehát tényleg mintha beteljesedne Nietzschének az a jóslata, amit szintén a Korszerűtlenben jegyzett fel. Megidézi egy helyütt Hésziodoszt, aki szerint az önmaga mítoszaiba süppedő emberiség néhány generáció múlva, hogyha ezt így folytatja, ősz hajjal fog születni, és amikor megszületik az első ősz hajú generáció, akkor Zeusz elpusztítja az emberiséget. Valamikor a hetvenes években írta Nietzsche ezt, de tényleg: az utóbbi évtizedekben, minthogyha megszületett volna ez az ősz hajú generáció, amely makacs, köldöknézegető módon saját emlékeit próbálja meg valamilyen módon reprezentálni. Nyilván nem lehet megállapítani, hogy létezik-e emlékezés és felejtés között helyes arány, de talán megkockáztatható, hogy mintha valóban a jövőtől való félelem jele lenne a múltba fordulásnak ez a nagyon radikális és mindent elöntő módja. Szóval valóban nagyon sok helyről válogathattam volna, és nyilván kimaradt egy csomó dolog, így a válogatás tényleg aligha reprezentatív, sokkal inkább a személyes ízlésemet és persze korlátaimat tükrözi.
MG: Térjünk vissza az emlékezés kérdésére, amit most ebben a válaszba is beleszőttél. Könyvedben több helyen, kifejtettebb módon is említed az emlékezés kultúráját, a megnövekedett érdeklődést, ami ma jellemzi a kultúrát. A 80-as években Balassa Péter is leírta, ahogy elözönlik a könyvesboltokat a memoárok, mindenki emlékezéseket ír, mindenki mindenre vissza akar emlékezni, és ő ezt ő ok-okozatilag is a társadalom történelmi amnéziájával és a „totális identitászavarral mint önismeret-képtelenséggel” hozta összefüggésbe. Amikor én ezt a Balassa-szöveget olvastam néhány éve, megnyugodtam, hogy ezek szerint nincs új a nap alatt, továbbra is amnéziásak vagyunk, mert manapság szintén elözönlik a könyvesboltokat az önéletrajzok, naplók, emlékezések, ráadásul egyre fiatalabb írók írnak memoárokat, de nem is csak írók, hanem mindenki. Emellett tényleg nagyon erős retrókultusz, visszaemlékezés-kultusz, néha már nevetségesen kultikus nosztalgia is megfigyelhető. Érdekes, hogy viszont másfelől az a kijelentés is már-már közhelyszámba megy, hogy hiányzik a társadalomból a közös történelmi emlékezet, hogy nem történt meg a közös múltunk, közös traumáink kibeszélése, hogy nincsenek közös, mindenki számára evidensen elfogadott hivatkozási pontok, hogy nincsen konszenzus az elmúlt százötven év legjelentősebb történelmi figuráiról és sorsfordító eseményeiről, és így tovább. Szerinted ennek a két jelenségnek — mármint a nosztalgiakultusznak és a hiányzó kollektív emlékezetnek — mi a viszonya egymáshoz? Segítheti az emlékezések, memoárok számbeli megnövekedése és felértékelődése azt, hogy legyenek ilyen konszenzusok? Vagy nem is kell, hogy legyenek, vagy sose voltak?
SZG: Nem tudom. Az mindenesetre kétségtelen, hogy az emlékezeti tér nagyon erősen szabdalt mindenféle politikai mezők által. Nyilván az emlékezés alapvetően nem ideológiamentes, minthogy a nyelv maga sem az, és ezen belül még az emlékezésnek a technikája, struktúrája is ideológiai törésvonalak mentén megosztott. Tehát nem tudom, hogy egy ideális világban kellene-e lennie ilyen konszenzusnak, amire rákérdezel, de úgy gondolom, viszonylag lehetetlen, hogy legyen. Nem beszélve arról, hogy alapvetően az emlékezésnek — Marianne Hirsch nyomán egyébként többnyire az utóemlékezet kifejezést használom — van egy nagyon erős freudi megalapozottsága is, amennyiben az ő számára az emlékezet formálódását illetően inkább az az izgalmas kérdés, hogy mit és miért felejtünk el; ez a felvetés amúgy már Nietzschénél is előkerül. Ezek alapján azon érdemesebb elgondolkozni, hogy miért épp arra nem emlékszünk, amire nem emlékszünk. Visszamenőlegesen, reaktív módon teremtjük meg saját élettörténetünket, ezért azt nem előrehaladó linearitásban és célelvűségben kellene elképzelni, hanem az alapján, hogy az aktuális jelen idő mindig utólag, különböző szelekciós eljárásokkal, törlésekkel, kihagyásokkal és újraértelmezésekkel teremti meg azt a múltat, amelyet pillanatnyilag éppen saját magunkénak tudunk vallani. Mindezek miatt tényleg meglehetősen nehézkesnek tűnik a kérdésedben felvetett „közös hivatkozási pontok” megteremtése, nem csak a kollektív emlékezet tekintetében, de még a személyes én magán-emlékezésmechanizmusait illetően is. A Térey–Papp-féle Kazamaták záróverse pontos választ ad erre: „Aztán a múlt mindig jól alakul. / S ha bíráink szeszélye úgy akarja: / Az egyetlen történet szertehull / Ezerkilencszázötvenhat darabra”.
MG: Hogyan határoznád meg a köteted szövegeinek a műfaját? A végére illesztett bibliográfiából kiderül, hogy mindegyik külön-külön is megjelent. Kritikáknak neveznéd őket, esetleg tanulmánynak, vagy valami köztes műfajba lennének sorolhatók?
SzG: Erre nem egyszerű válaszolni, hiszen a kérdésed nyomán igen komoly kulturális hagyományokba visszaszálazódó definíciós kérdéskörbe ütközünk. Mit értünk ugyanis kritikán, és vajon a kritika történetének során mindig ugyanazt értettük-e rajta? Az világos, hogy a kritika nem lehet azonos valamiféle alkalmazott irodalomelmélettel, alapvető célja az, hogy befogadókat nyerjen az adott műveknek, és ez a szolgáltató-szerep retorikai szervező erőként jelentkezik a nyelvhasználatában. Ám ennek a feladatának, úgy gondolom, igen változatos és viszonylag tág spektrumú tudásmezőket hasznosítva, összekapcsolva tud eleget tenni. Nem tartom idegennek így pl. akár a filozófia, akár a pszichológia vagy a művészetelmélet stb. bizonyos észrevételeinek beszüremkedését a műbírálatba, egész addig, amíg az nem válik a műalkotást puszta ürügyként felhasználó teoretizálássá. Tehát a kritikus nyelvének, argumentációjának szerintem elég nagy mozgáslehetősége van, ráadásul a bírálat sohasem légüres térben születik, hanem mindig egy adott kulturális összefüggésrenden belül, amire — megint csak: szerintem — a kritika szerzője egész nyugodtan reflektálhat, akár mint a bírált mű, akár pedig mint saját bírálói megszólalását befolyásoló közeg jelenlétére. Szóval a kritikát a magam részéről a kultúráról folytatott gondolkodás (írás) egyik lehetőségének gondolom, ami talán nem is áll nagyon messze a klasszikus, XVIII. századi angolszász kritika ambíciójától, amely a kultúra közvetítésében határozta meg feladatát. E tekintetben a kritikus nem specialista, nem egy külön szakma képviselője.
MG: Amit a más tudományágak vagy tudásterületek lehetséges bevonásáról mondtál, az a György Péter kötetéről szóló kritikád egyik tételmondatát juttatta eszembe, mely szerint annak „igazi revelációja az a szerzői pillantás, melynek eredményeképp a film, az irodalom, a képzőművészet, az építészet médiumai egymást kölcsönösen értelmezve jelenítik meg a korszak látható és láthatatlan történetét”. A Történeteink vége darabjai alapján úgy látom, tőled sem áll távol egy ilyen — a szó valódi értelmében kultúratudományinak — nevezhető kritikai nézőpont.
A kritikával kapcsolatos műfaji kérdés pedig azért merült fel bennem, mert a kötetbeli írásaid formailag is sokfélék: van olyan, amelyik szikár beszédmódot használ és hivatkozásokat, emiatt inkább hasonlít tudományos szövegre, de van sokkal olvasmányosabb, hagyományos sajtó- vagy folyóiratkritikára hajazó is. Azt hiszem, ehhez kapcsolódik kötetednek az a jellemzője, hogy nem félsz értékelő kijelentéseket tenni, és még olyan szavak használatától sem riadsz vissza, mint hogy „nagyszerű” vagy „mesteri”, vagy hogy „kiemelkedő minőségben” old meg valamit. Az ilyen megfogalmazás meglepőnek hathat, főleg olyan szövegekben, amelyek a képzeletbeli skálánk tudományos irányába billennek el.
SzG: Ez egy kritikai megjegyzés?
MG: Ez is a kritikadefiníciónkon múlik. Kérdéssé átfogalmazva: miközben műelemzéseket írsz, vagy kötetbe válogatsz, felmerül-e kérdésként, hogy kiiktasd az erősen értékelő gesztusokat?
SzG: Nem, abszolút nem merül fel. Talán az előző válaszomból is következik, hogy szerintem a műbírálatnak nem feltétlen kell nélkülöznie sem a rá jellemző világképet, sem pedig a norma- és értékképzés lehetőségét, feladatát, amelyeken belül hangot adhat saját ízléspreferenciáinak is. De szerintem ilyenre csak egy ízben ragadtattam magamat, a Krasznahorkai-regény, a Báró Wenckheim hazatér kapcsán, amit a század egyik igen jelentős magyar nyelvű alkotásának gondolok. Ez egy kritikai megjegyzés, nem? Viszont, mondjuk, Spiró regényével kapcsolatban, amelyet egyébként szintén fontos, hatásos és jó könyvnek tartok, nem rejtettem véka alá, hogy poétikai vagy esztétikai szempontból emelhetők vele szemben különböző kifogások. De mindkét esetben arról van szó, hogy kritikusként, bírálóként rezonálok a művek helyi értékére, kulturális összefüggés-hálózatára is, a Krasznahorkai-életműben, illetve a Spiró-életműben elfoglalt helyzetükre, és mindez óhatatlanul előhív értékítéleteket, minősítéseket. Horribile dictu: elragadtatást.
MG: Igen, azt az előbb nem mondtam, hogy olykor az erős bírálat irányában is vannak ilyen jellemzések. Egyébként a kötet kritikusai és laudálói is többek között ezt a — nevezzük így — szókimondó bátorságot értékelték benne.
„Javarészt a »hagyományos« értelmezői stratégiák szempontrendszere alapján is olvasható és élvezhető szöveg” — írod Hazai Attila Feri. Cukor kékség című könyvéről. Erről egyszerre két kérdés is az eszembe jut. Egyrészt: melyek azok az értelmezői stratégiák, amelyeket hagyományosnak tartasz, és jól értem-e, hogy saját elemző gyakorlatodat állítod ezzel szembe? Másrészt: az „olvasható és élvezhető” kitételben mintha az intellektuális élmény és a profánabb szórakozás, élvezet lenne megkülönböztetve; egy professzionális irodalomértelmező olvasása tehát szükségszerűen az e kettő közötti libikókán helyezkedik el valahol?
SzG: Az általad felvetett két pólus — „olvasható” és „élvezhető” — nekem most óhatatlanul Barthes (talán kevéssé szigorúan formalizált) kategóriáit, az „olvasható”–„írható”, illetve a „szövegöröm–szöveggyönyör” párosait juttatja eszembe. Azt hiszem, a kritikának, a műbírálatnak talán inkább az „írható” és a „szöveggyönyör” felőli pólusok felé kellene közelítenie. Elsősorban azért, mert a jó kritika erős ajánlatot ad a befogadásra, mégpedig szerintem oly módon, hogy felhívja a figyelmet — ha képes rá — a szöveg azon rejtett járataira, dimenzióira, amelyek talán a laikus olvasó számára első pillantásra nem szembeötlőek. Ily módon a kritikus nem egyszerűen másként olvas, de mást is olvas ugyanazon szöveg a kapcsán. Olyan szempontokat vet tehát fel, amelyek lehetőleg megmozgatják, súlypontozzák, tágabb összefüggések közé helyezik a művet, s amelyek ilyenformán továbbgondolkodásra késztetve „írhatóvá” teszik azt a befogadó számára. Esterházy fogalmazott úgy a Bovaryné kapcsán, hogy Flaubert regénye „zseniálisan unalmas”. Nos, hogy unalmas, azzal szerintem nagyon sok mindenki szembesült. A kritikus azonban megmutathatja, hogy ez az unalom mitől és hogyan válik zseniálissá, mármint ha azzá válik. Nem feledkezve meg közben arról, hogy mindemellett jól ismerünk számtalan „unalmasan unalmas” művet is. A Hazai-művet illető kérdéseddel kapcsolatban mindez úgy áll szerintem, hogy a Feri. Cukor kékség jól olvasható egy helyenként nyelvi és értelmi káoszba fulladó szubkult történetként, és azt hiszem, úgy is vicces és élvezhető — vagy éppen unalmas. Ha azonban a kritikus felhívja a figyelmet arra a poétikai, nyelvi és műfaji gazdagságra, amely a parodisztikum különböző szintjein megjelenítve hálózza át a kisregényt, akkor — ahogy kérdésedben fogalmaztál — „intellektuális élményként”, bonyolult, precízen szerkesztett, szinte elitista módon reflektált irodalmi és (én)filozófiai műtárgyként ajánlhatja befogadásra és továbbgondolásra a szöveget. (Hazai és Flaubert, az ikercsillagok.)
MG: Hogyan állítottad össze ezt a kötetet? Látványos, hogy a szövegek nem időrendben, és nem is a tárgyalt szövegek megjelenésének időrendjében követik egymást. Én éreztem benne ívet és nagyon sok belső kapcsolódást, ahogyan egyik szöveg visszautal a másikra, akár konkrétan kimondva, akár valamilyen rejtettebb módon, de mi volt az a nagyobb koncepció, ami alapján elrendezted a szövegeket?
SzG: A kezdet és a végpont viszonylag adottnak tűnt: az első szöveg Esterházynak egy olyan írását vizsgálja, ami annak idején megjelent külön is a régi Mozgó Világban, de ahogy az elején említetted, valóban belekerült a Bevezetés a szépirodalomba című kötetbe is. Ez az Egy nehéz nap éjszakája címet viselő történet, amely egy szülésnek és a születésnek a történetét meséli el társadalomtörténeti, politika-, kultúra- és ideológiatörténeti kontextusba ágyazva. Megszületik valaki vagy valami ebben a szövegben, amiről nem lehet tudni, hogy a textualizált én vagy pedig az individualizált szöveg — ugye ez a kettő mindig összefonódik Esterházynál, a szöveg és az én identitása pedig ezúttal is hangsúlyozottan összecsúszik. Mindez pedig egy nagyon izgalmas nyelvi közvetítőn keresztül átszűrve válik értelmezhetővé, mert korabeli, vagyis az ötvenes évekből származó újságcikkekből vett intarzia-idézetekből áll össze az egész, jellemezve és keretezve az „én” világra jövetelét elősegítő és befolyásoló ideológiai és társadalmi közeget. Azért gondoltam, hogy az elejére kerüljön, mert egyrészt ez — mármint a születés — organikus értelemben is maga a kezdet, másfelől pedig esszenciálisan, szinte tartalomjegyzék-szerűen azokat a kérdéseket veti föl, amelyek a későbbiekben engem is nagyon érdekeltek: mi az énnek és a társadalmi beágyazottságnak a viszonya? Melyik hogyan hat a másikra? Elképzelhető-e ideológiamentes nyelv? Hogyan tudunk visszaemlékezni bizonyos dolgokra — pontosan ennek az utólagosságnak az eredményeképpen? Miféle distinkciók, akár ideológiai, politikai, nyelvi, kulturális mechanizmusok módosítják, hangolják át vagy rostálják meg az én önmagáról és a múltjáról alkotott nézeteit? Ez egy nagyon-nagyon komplex és izgalmas szöveg, úgyhogy evidensnek tűnt, hogy rögtön a kötet elején szerepeljen, mintegy kijelölve a vizsgálódás későbbi irányait. Az utolsó pedig a Báró Wenckheim hazatér című Krasznahorkai-regény, amelynek szintén evidensen az utolsó helyre kellett kerülnie, mivel ott egy nagy, végső leszámolásban minden elpusztul egy apokalipszisben. Szándékom szerint tehát a születéstől a pusztulásig tartó ív határozza meg a kötet szerkezetét. Mintha a szöveg maga is valamiféle organikus stációkon menne keresztül, ami a születéstől a könyv zárlatáig, a megsemmisülés(é)ig tart.
MG: Ami persze a mi történeteinknek, a közös történeteinknek a könyv címében is jelzett végét is jelentené. És talán azért van szükség emlékezésre és az arról való gondolkodásra, hogy ez ne következzen be.
Mit gondolsz, mennyire határozza meg egy kritikus vagy értelmező olvasatát a saját kiindulópontja, saját szempontrendszere, elméleti előfeltevései, ezek mennyire esnek latba a szöveg által kijelölt kérdésekhez képest? Másképp fogalmazva: mondhat-e két eltérő szemléletű vagy habitusú kritikus ugyanarról a szövegről egymással ellenkező vagy nagyon különböző dolgot azért, mert más kérdéseket tesznek fel a szövegnek? Vagy mondhat-e egy határozott kritikus nagyon különböző könyvekről nagyon hasonló dolgokat?
SzG: Nyilván mindannyian nemcsak értelmezőként, hanem alapvető létviszonyulásainkban is magunkon viseljük azokat a kulturális és szociális beágyazódásokat, amelyek meghatározzák azt, hogyan viszonyulunk különböző dolgokhoz. Erre használja Stanley Fish az értelmezői közösségek terminusát, hogy valamilyen módon ritkítsa a tengernyi lehetőséget: mégsem úgy van az, hogy annyi értelmezés, ahány ember. Ez az egyik igen. A másikkal kapcsolatban a pszichoanalitikus irodalomértelmezési iskolák egyikének egy számomra szimpatikus elgondolására utalnék, mely szerint a szöveg egy terapeuta, az értelmező pedig mint páciens kerül vele kommunikatív kapcsolatba. Ebben a felállásban a szöveg terapeutaként ad lehetőséget arra, hogy az olvasó — a kritikus — olyan dolgokat mondjon ki, amiket egyébként nem tudna kimondani: felszínre hozza azokat az elfojtásokat, vagy bizonyos addig nem tudatosult összefüggéseket, amelyek megfogalmazására eddig ugyan nem volt nyelve viszont a szöveg-orvos most lehetőséget ad a kimondásukra, és hogy az általa felkínált nyelven keresztül egy talán számára is meglepően új rendbe állíthassa a gondolatait. Ez pedig nyilván megint különböző értelmezéseket eredményez.
A kutatást az EFOP-3.6.2-16-2017-00007 azonosító számú, Az intelligens, fenntartható és inkluzív társadalom fejlesztésének aspektusai: társadalmi, technológiai, innovációs hálózatok a foglalkoztatásban és a digitális gazdaságban című projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap és Magyarország költségvetése társfinanszírozásában valósul meg.