Megnyitom az ablakot kissé, szabad? Igen, lássa, ez az illat — ezt mindig ilyen különösnek érzem és mélynek, ha megcsap a határhegyek felől; — valami méla és ködlő, lekötött zamatú növénylehelet; mintha a vegetatív lét minden bénasága és csüggedt bánata lélegzene. Fojtott, mint sóhajtozás. Ó, igen, a sok vízpára teszi, — ugye, mosolyog rajtam; az ember hóbortos lesz és gyerek az ilyen primitív életfordulatokban, mint a hazatérés.
(Kaffka Margit: A város felé [részlet])