A szépirodalom és az illusztráció kapcsolatáról általában a gyermekirodalom kapcsán szokás beszélni, a befogadásra gyakorolt hatás valóban ennél a korcsoportnál a legnagyobb, már az „olvasás” módja (pl. felolvasás közbeni könyvnézegetés) miatt is. A mesekönyvek klasszikus illusztrációi többnyire félúton helyezkednek el a referenciális „olvasat” és a metaforikus továbbértelmezés közt. A gyerekkönyv-illusztrációk befolyása a szöveg utóéletére gyakran vetekszik a népszerűbb animációs interpretációk hatásával. De mi a helyzet a felnőtt korcsoporttal? A magyar könyvpiacon csak a ritka ínyencek falatoznak felnőtteknek szóló illusztrált könyvből, hiszen az előállítása drágább, nagyobb munkával jár, és egyébként is: az illusztrált kötetek története a könyvpiac változásával megtört — az irántuk támasztott olvasói igénnyel együtt. „A pompásan illusztrált, olcsó és nagy példányszámú könyv csak egyike volt a Kádár-kor kártyavárainak. A rendszer összeomlása maga alá temette a kortárs könyvillusztrációt is, mint a szocialista népnevelés gazdaságilag észszerűtlen hajtását.”[1] És mégis felüti a fejét itt-ott új megvilágításban az illusztrált kortárs szépirodalom. Szabó Imola Julianna vereskötete igazi visual age-kötet. Leglátványosabb jellemzője a kötetben elhelyezett illusztrációk sora, melyek az alkotó saját művei. A könyv a legteljesebben alkot szimbiózist a szöveg és kép közt, a költői nyelv világa és a kötetben elhelyezett képanyag összjátékát, egymásba fordulását követhetjük nyomon.
Már a könyvborító is előrevetíti a kötet mélységét, továbbgondolhatóságát. A kettényíló, fekete-fehér tojás héjában a csillagos ég és a fák gyümölcseinek összeolvadásából keletkezett sárgás szövet, a csillag-gyümölcsök ködébe csomagolt házikó az otthont, az élet keletkezését (születés), a megtörtséget, a felszín alatt kinyíló világok lehetőségét, az éjjelt, az elveszettséget idézik fel. Ezek a szövegegyüttes legfontosabb motívumai lesznek később. A ciklusok előtt, a borító fedele alatt, a versek által felszabdalt lapok üres helyein további képek helyezkednek el, feszegetve a kötet szövegének határait, hol átalakítva, hol humorossá téve, hol kiegészítve azt — az éles szemű olvasó pedig akár a szöveget hátrahagyva történetté is összeolvashatja a grafikákat.
A borító finom és letisztult, a szövegtestre szinte ráolvasható, vele éles ellentétben áll a kötet belső illusztrációja, mely sokkal robosztusabb, elnagyoltabb, szabadabb asszociációkkal dolgozik. A képek többsége ismerős lehet a „betűéspixelrakodómunkás”[2] korábbi munkáiból. „A kötet előzéklapján látható kép a Piroska és a farkas újragondolt ábrázolása. Szabó Imola Julianna Mesék máshogy című projektjének vizuálisan átértelmezett meséiből, valamint a szerző által illusztrált És boldogan éltek? című meseátiratokból ismerősként köszön vissza.”[3] A megidézett korábbi munkák, a mesekönyv-illusztrációkra való vizuális visszautalás a kötet egészére jellemző. A kötet belső illusztrációi önmagukban is inkább idézik egy gyermekkönyv illusztrációit — élénk humorral, mesei karakterekkel és (történetmesélésre szintúgy alkalmas) terekkel, szabadon engedett képi motívumokkal dolgozik a szerző, többnyire a mesekönyvekre jellemző toposzokat is használva — legjobb példa erre a Bácsik zsebében képegyüttese, amelyben az öregurak humoros, általános jellegzetességeit rejti a szerző a képek anyagába — pipa, zsebóra, kalap —, kiegészítve néhány igazán meglepő képelemmel, mint például a tüdőben békésen úszkáló bálna. Egyébiránt a képanyag konkrétan is felidéz mesei klasszikusokat, melyekkel a szerző az utóbbi időszakban dolgozott, és amelyeket saját lapján tett közzé. Így például a Piroska és a farkas a belső borítón köszön vissza, a Pongyolában jönnek az éhes nénik emlékeztet a Borsószem hercegkisasszony, a Körfolyosó ciklusának képe pedig A rút kiskacsa korábbról ismert rajzára.
A kifordított perspektívák, a meglepő asszociációkkal élő, sőt, gyakran szöveg-asszociációkra építő grafikák legjellemzőbb vonása pedig a rejtély, a rejtőzködés, a képben a kép — az egymásba olvadás, egymásba olvaszthatóság lehetősége, a szereplők és a tárgyak „párossága” — vagy éppen ennek a hiánya (gondoljunk csak a Bácsik zsebében ciklust jelző óriás, sötét tüdő két lebenyére vagy a Lelakott falak bambuszerdejében egymás felé nyúló két kézre).
A kötet első ciklusának illusztrációja a krisztusi korra is utaló 33-as szám fekete hátteréből elősejlő szálas lombtalan fát, a láthatatlan földfelszín csíkja alatt pedig két tüdőre hajazó gyökérzetet ábrázol. A kötet bombasztikus kezdéssel indul, többnyire az önazonosság és az ember életében legfontosabb kapcsolatok kérdéseit dolgozza fel, így az Ebédlő, a Születésnap, a Másik nagyapa és a Rám hagytad című versben a család, az anya (és talán az apa hiányának) szerepe, a Titkosítva, a Vezetéknév és a Házassági évforduló a szerelem és a házasság gondolatkörében mozog: azok állnak a középpontban, akiknek tükrében próbáljuk megfogalmazni önmagunkat, akik az önazonosságunkhoz segítenek az életünk során. „Aki már meghalt egy félelemben / annak a szeretet csak bója / ami a távolságot jelzi” — a Morze szívbemarkolón vegyíti a banálisan őszintét a lényeglátó újdonságig. Meglepő és felkavaró a kirajzolódó költői kép: a szereteten és a hiányán (gyökérzet) át megrajzolt énkép (lombkorona), amely így visszamenőlegesen nyer értelmet. Mindeközben már az első ciklusban felmutatásra kerül a kötet egyik központi gondolatkörének magja: „mintha látogatóba járnék / csak otthonnak hívom”. (Kórházi dolgozó) Ez a mondat egy korszak, rosszabb esetben egy élet tőmondata, húsba vágón, fájdalmasan tömör és egyszerű. A ciklusra, mint ahogy majdnem a kötet egészére is jellemző ez a technika: az egymásra halmozott, sokszorosan meglepő gondolattársítások, egyszerűen megfogalmazott érzések vegyítéséből áll az a módszer, mely mindig fel-felvillant egy mikrotörténetet, amely később a kötet egészéhez is szervesen kapcsolódik. „A szánalomnak ezerféle alakja / motoszkál az erdei ösvény felől / mint az apró és elfelejtett ígéretek / amiket a kórházba viszel egy haldoklóhoz / akinek már összezárt az érrendszere” (Beton) — ez a mélységesen megrendítő őszinteség, az érzelmek szarkazmus nélküli leírása annak végtelen bonyolultságában és tiszta képiségében a kötet legnagyobb erőssége. Ha létezne női költészet (és mondjuk, nem lenne egyenlő a nők által írt versekkel) — akkor szeretném, ha ilyen lenne.
A lelakott falak ciklusának borítója egy varázslatos erdő, a vékonyka fák vagy bambuszok és a háttér betonszürkéje kérdésként jelenik meg: vagy a szürkét tekintem háttérnek, és akkor két gallyszerű ág mögül két egymás felé nyúló, kereső kezet látok, vagy a fekete hátteret, akkor pedig az ott megjelenő hulló levelek közt valaki átölel egy grafitszürke fát. Ebben a ciklusban jelölve van a versek keletkezésének időpontja (ez kizárólag erre a ciklusra jellemző) — 2009. Nem tudni pontosan, milyen szerkesztési megfontolás indokolta ezt, hiszen a kötet megjelenésének idejéhez mérve ez nem indokolhatatlanul régi szövegegyüttes, amellett azt sem tudhatjuk a kötet többi részéből, hogy azok mikori születésűek — így címként (is) olvashatók a verscímek felett megjelenő, elsőre dátumozásnak, majd felsorolásnak olvasható sorszámok — ám a felsorolással mindenképpen az idő múlásának dinamikáját csempészik a szövegegyüttesbe, vagy talán felhívást a referenciális olvasásra vagy a történetépítésre a cikluson belül. Ebben a szakaszban az otthon keresése tematizálódik. A fa ölelése és a két egymás felé fordított kéz egyaránt jelen van a szövegekben is: „Mint egy kiolvashatatlan címzés / a hivatalos levélen / amin két idegen név próbál / egybeérni” (Együttélés); „addig állni az ablak előtt / míg belenősz” (Utcára néző). Ha egy tömör mondattal kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy ez a ciklus a magány ciklusa, hiszen a magány, az együttélés szorongása jellemzi döntően a verseket. „Hogy van egy hely / ahova már nem viszel magaddal / […] ez az egyedüli hely / amit ismerek belőled / és már megszoktam”. Izgalmas játékot indítanak meg a képek és szövegek viszonyának értelmezésében azok a sorok, amelyek a képek készítését, a rajzolást, festést hozzák fel: „évekig úgy lebegek a felszínen / mint egy kislány a gyermekrajzon” (Mit kívánsz). A szövegek erőssége ebben a ciklusban egyébként épp a költői képek egymáshoz való viszonyában rejlik. A költői képek erősek, dinamikusak: „mint a kint felejtett kávé / a megdőlt asztalon / akár te is lehettél volna / négykézláb / ahogy megpróbálod kivakarni / a szőnyegből a vért” (Ötödik évszak) — mint egy olyan játék, ahol az épülő vers minden sora mintha lezárná a szöveget, mégis további sorok keletkeznek, amelyek által teljesen új értelmet nyer az egész. A költői képek két- (több-) értelmű egymásra építése a meglepetések egymásra halmozásává válik — a szöveg olvastatja magát, a befogadó a fokozás függőjévé válik.
Ahol azonban igazán elérünk a külső és belső terek disszonanciájához, az a Kartondobozok című ciklus. A képi illusztráció egy hófödte táj felett, a sötét égbolton kifeszülő kötél, amelyen egy ház lengedez. „Körénk tágul az üresség” (Valami lesz) — hangzik el a ciklus egyik első versében. A külső tér, a lakás és a belső tér játéka, az otthontalanság vagy otthonosság többszörös összecsapása a ciklus. „Már nem az ajtók / hanem a székek a fontosak / és ez a tér / amit még rád sem hagytak” (Harminc után) — a lakás és lakhatóság a születés, a női testben otthont kapó új élet képét is tematizálja (vö. Piroska és a farkas): „lüktetnek a megnyúlt erek / a partvonalon a hullámos barázdák / mint egy ki nem hordott gyermek / fognyomai”. A terek otthontalanok, mégis átjárja őket az élet Szabó Imola Julianna verseiben — soha nem láttunk még ilyen reménytelenül boldogtalan albérletet (életallegóriát): „most kéne belakni / amíg még befogad / amíg még ismerősnek tűnik / utána magára hagy / mint egy albérlet / amit annyi idegen is / otthonnak mondott egyszer”. A szövegegyüttes a Körbeérrel kezdődik, amelyben egy újszülöttet fürdetnek: „a kádba nem mertelek betenni / sárga voltál és szottyadt / mint egy túlőrzött alma / egyik tenyeremmel a fenekedet fogtam / másikkal tejfoltos és gubancos hajadat”. Az anya testében otthont találó gyerek már a születése első napjától idegen, „féltem, hogy kicsúszol a kezemből”, és távozásával az anya teste is otthontalan lesz önmaga számára: „úgysem tudom, hogy mit jelent tisztának lenni / sebes vagyok és véres / nincs körvonalam”. A test idegensége önmaga számára a környezet idegenségével és a szeretteinktől való idegenséggel folytatódik — általános, egyetemes érzésként manifesztálódik a kötetben, „akár egy lakhatatlan bolygó” (Hajléktalan). A ciklus szépen, megrendítő pontossággal bontja ki az otthon keresésének metódusait. Talán az előbbiekben már említett központozás hiányából is következik, hogy a meglepetés mint a befogadó elsődleges élménye itt is szervező ereje a verseknek és a ciklus építkezésének: Szabó Imola Julianna megdöbbentő frissességgel beszél a legbanálisabb megküzdési technikákról is.
A kötetben éles törést teremt a Pongyolában jönnek az éhes nénik és a Bácsik zsebében két ciklusa. A szerző egy-egy névvel jellemzett, megnevezett nénik és bácsik történeteinek látszatát kelti — és ezzel dramatizálja a kötetet. A nevesített versek révén, amellett, hogy ezzel a gesztussal egy sor mellék- és főszereplőt vonultatnak fel, a narráció, a történetmesélés kerül előtérbe — és nem kevésbé fontos, hogy a kötet folyamatának új olvasatot adnak: azzal, hogy az öregedést tematizálják, az anya–gyermek–szerelem–házasság–anyává válás időbelisége kezd a kötetben felsejleni. Az éhes, kelbimbó-fejű nénik görnyedt vállukon mesei tájat, őzet, erdőt hordanak; a ciklus rajza csodálatosan jellemzi, elemzi előre a ciklust: „nem volt iránytűje, csak a lába, / a vérével kenték ki a házat / ne lakja többé senki / csak a dédi dédijének dédije / a nyakig gombolt álruha / ne nyíljon többé ki / ne emlékezzen / a kislányra aki pengét nyelt / és néma maradt”. (Egy vágással)
De épp ilyen fontos a következő ciklus bácsijainak sora a kötet „történetében” — hiszen ez is éppúgy meglepetésként hat, mint egy-egy eltalált, mélységesen meglepő asszociáció a versekben: egész addig úgy hihettük, hogy egy női életút állomásait látjuk, erősen női benyomások megírásaival. A Bácsik zsebében (két tüdőlebeny, kalap, pipa, óra, autó, bálna) új élményanyag felé nyitja meg a kötetet. A versek egészen eddig a ciklusig a férfit csak a nőhöz való viszonyában jelenítették meg — ebben a szövegegyüttesben a versek egy-egy személynevet viselnek (ahogy a nénik ciklusában is), például: Károly bácsi, Áron bácsi, Ernő bácsi, akik egyedüli hősei a verseknek. Míg az előbbi ciklusokban a viszonyrendszerek játékát láttuk, itt ez kérdésessé válik. A bácsik egy-egy képet indítanak el (a szem alatti karika, az ételhordó, az óra, a pizsama): a rajzolt képek megfogható, stilizált egyszerűsége mellé (lásd bálna) meglepő jelképeket vegyítenek — váltják, kiegészítik a női tematikát. Ez a felépítés érdekes és izgalmas, bár az olvasó nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy egy mellékszál kibontása került véletlen a fősodorba, vagy még inkább a nénik és bácsik kötete valójában csak lazán kapcsolódik a kötet egészének tematikusan zárt egészébe, és új, önálló kötetként olvasható inkább e két ciklus, amelyek egymáshoz képest értelmezhetők, mintsem a kötet első felének tükrében.
Ez már az utolsó valódi ciklus, az önálló ciklusként álló Körfolyosó című verset előzi meg, amely — bár ciklusnyitó képet és kiírást kap, valamint a tartalomjegyzékben a korábbi cikluscímek levél-mintája is kiemeli — mindössze egy vers. Egy életút zárása, állomása, visszatekintése a záró vers: „idegen lesz ami közeli volt / akkorra már rég elfelejtem / miért is igyekeztem évekig / nélkülem élni”. Egyfajta csöndes happy end ez, hiszen visszatekintve a kötet verseinek sorára az önazonosság kialakításának folyamatát láthatjuk, megérkezést egy nyugvópontra: „ha újra lehetne rajzolni” — kezdődik a szöveg. A ciklus képeként pedig egy hattyú (rút kiskacsa) szerepel, aki a feszített víztükör peremén úszik, a tollaiból, homlokából, nyakából önmagába visszatérő vonalakat láthatunk, amelyek az első ciklus fájának fejjel lefelé fordított (tükröződő) képébe vezetnek. A víztükör felszíne felett ugyanannak a fának a kisebb mása, kilencven fokkal eldőlve (tükörkép, képmás, nem lehet pontosan azonosítani), és egy, a fából kiinduló, utolsó, a képből is kifutó vonal — se nem koncentrikus, se nem spirális. Az „elrontott vonal” újrarajzolásának folyamata egyfajta szövegaktusként is értelmezhető, hiszen kimondásával együtt a lírai én elősorolja a kötet főbb motívumait is: az elrontott vonal mint lélegző tárgy, mint köldökzsinór is megjelenik, és emellett az önmagához vezető útnak, keresésnek zsinórjává, vezető gombolyagjává is válik: „idegen lesz ami közei volt”.
[1] Révész Emese: Képeskönyv felnőtteknek? Helyzetjelentés a kortárs magyar könyvillusztrációról, Műértő, 2015. november, 12–13.
[2] A szerző önmeghatározása, lásd: jelen kötet hátsó belív.
[3] Zsólya Andrea Csilla: Elérhetetlenül közel lenni, Dunszt, 2019. június 25.; elérhető ITT.