Versek

Szolcsányi Ákos versei

(álom)

Gyártelep Csepelen. Pribékek vagyunk. Talán nem egyenruhások, de mindenképp nevetségesek, mint a Zorro ellen kidőlő kismukik. Elraboltak egy gyereket, aki ránk volt bízva. Visszaszereztük, de most megint elrabolták. Egyikünk kiállt az ajtóba dohányozni, csak úgy, nyitva hagyva az ajtót. Az emberrabló — ugyanaz, mint először — bejött, leütötte őt, elvitte a gyereket. Eszembe se jut, hogy nem én hibáztam — elvitték a gyereket. Az elrablói visszajönnek nélküle. Ketten vannak, mi nem tudom, hányan, de könnyen elbírnak velünk. Meg kéne halnunk a gyerekért, de ezt nem ajánlja fel senki. Bénultan állunk, amíg kiabálnak velünk, mint egy ugatás, szerkezettelen, egynemű darab ijesztés. Ébredés. Minden rendben, de nem ellenőrzöm. Pedig betegség miatt a kanapén alszom, megnézhetném, ép-e az ajtó, helyén-e a gyerek, de még tart az érzés, hogy amúgy sem tehetnék semmit. Szégyen.

 

(álom)

Vidéki kocsma. Keveset, de nagyon rosszat ittam, idejében abbahagyom és változtatok. A kert végében, egy külön épületben vécé. Belépve veszem észre, hogy akkora, mint egy kisebbfajta hangár. A támfalak mentén piszoárok és vécéfülkék, köztük rengeteg zuhanyzófülke, mellig érő falakkal elhatárolva, élénkvörös, tégla hatású csempékkel borítva, néhol bádog öltözőszekrények. Dologtalanul sétálgatok, tiszta is vagyok, beleim, hólyagom is üresek. Itt-ott kisebb csoportokban zuhanyzók, nem nézek rájuk, nem nézek el. Se több, se kevesebb nem vagyok, mint ők, csak más. Mint aki már meghalt, minden fájdalomnál régebben. Ébredés. Ha egyáltalán az, mert szinte azonnal visszaalszom. Álomtalan alvás, ugyanolyan nyugodt, csak immár képtelen semmi.

 

(álom)

New York, 2001. IX. 11. Most történik, oda kell érnem a WTC-hez. Egy folyón átívelő többsávos autópályát látok, felülnézetből, mégis ottragadtan. Az úti cél aránytalanul sűrű, nyomasztó központnak tűnik, a kapcsolódás lehetőségei: arra, oda, az. Az arról, onnan, azt viszonylatában elgondolhatatlan. Majd egy szomszédos irodaház ablakában állok, mellettem egy idősebb, öltönyös férfi, még mindig felülről valamelyik toronyra látunk, már füstöl, még áll, a férfi a híradónézők kényelmességével szörnyülködik. Amikor szólok, hogy össze fog dőlni, megindul a legfelső szint. Ébredés. Fejemben álmosságtól különböző köd, gyorsan ereszkedik a történtekre. A magyarázat gyarapszik, mint a penész. Kafka küldönce kifele tartott a városból, hírt vitt, bizonyosságot a nyíltan megszólított olvasónak, hogy az uralkodó gondol rá. Én behatolni próbáltam, feladat, döntés, erkölcs nélkül. Én odaértem, a küldönc azóta is fut. De csak én értem oda, eleve üres kézzel, és semmi nem dőlt össze, amíg nem mondtam; sőt, talán azóta sem, hiszen beleébredtem az omlásba. Most már örökre késő lesz, fejezi be Clamence, gondolom, hogy üssön. Álmos vagyok hozzá. Négy húsz, van még időm. Visszaalszom.