Se kultúrpolitika, se finanszírozás, ezzel megyek le két éjszakára Szigligetre. Vászolytól kezdve Vászoly izgat, hogy ott mi volt, minek kellett volna lennie. Nem derül ki, hiába kérdezem, hogy kinek mi ugrik be. Felkeltett feszültség lett Vászoly, a végére se csengetem le, pedig sokkal több van benne.
A szemináriumra nem érünk le, viszont van házias ÖMV útközben, így akkor legyen ott szimpla kávé helyett lelazulásként rántottás zsömle. Meg van kacsamáj hagymával, körözött kiflibe’, épp gondolom, betárazok mindegyikből, amikor mintha friss stefániát hozna a szél a kastély felől. Szeretem, ha fasírtmorzsás a szám, igyekezni kéne.
Amikor elfoglalom a szokásos huszonkilencest, és Németh Zoltán ügyére beülök, még L. Simon, Zentai és Bozóki párájától fülledt a könyvtárszoba. Mert ügy volt az, kérem, a posztmodern hármas stratégia. Be lettek rakva Rosner Jánostól Parti Nagyig, Scheintől Áfra Jánosig elég sokan, összekötötte őket, ha más nem, a tematika. Nemi alárendeltség, traumaszöveg, ökológiai irodalom és slam poetry: címkék a rendszerben, vele szemben pedig az egyre izmosabb közönség ellenzékben. A legelegánsabban Horváth Györgyi csinálta, akinek azután ahányszor megláttam, kívántam megsúgni, hogy esküszöm, lenyűgözött. Én egész életemben összesen nem voltam olyan fémesen-csillogón összeszedett, mint ő abban a két percben.
Ekkor még nincs meg fönn az Aranypatkó, és lenn a Kastély Presszó, kihagyhatatlan. Mint a rózsalugas, ahol újak a tövek, nem volt csak egyetlen száron virág. És a gyomok árnyéka a sóderon.
Szombaton úgy kék az ég és zöldek a fák, ahogy itt kell. A tisztáson pokrócot dobok a vadvirágokra Kemény István mögé, ez a szeminárium. Dékány Dávidot hallgatok, egy macska pillangót pofoz, Szofja Tolsztaján írom a jegyzetem. Harangozás után elirigylik a három vegarudam. Rá fagylalt a templom tövében, amarettós mokka, ez az egyik a hatból, amit megettem. Mások szerint tizenkettő volt az, mert itt az egy az majdnem kettő. Az olaszrizlingből tavaly kiégette a savat a nap. Zöld hasas helyett marad a szimpla üveg, leértékelt kétezertízes, az legalább karcol.
Hétkor naplók jönnek, jönnének, de a titkos Fehér Renátó annyira titkos, hogy egy darabig meg sincsen, helyette beugrik a slam átmenetileg, te meg én a Himalája tetején. Közben a másik titkosról kiderül, hogy a Horváth Györgyi, estem is pánikba rögtön, volt egy nyomorult esélyem naplóba kerülni, de elúszott, hogy mégse mentem oda megdicsérni. Voltak helyettem benne az észtek többségben rímpárjaikkal és egy szarvasvadász-dallal, meg azzal a megnyugtató tudattal, hogy a részeg észtek okkal részegek. Renátó szerint titkos naplót írni maga a lopás, így jutunk hozzá például, hogy Bartók Imi spárgázni is tud, Györgyi pedig mehet a kiöregedett JAKok temetőjébe a Szépírókhoz előbb-utóbb.
Rájátszásután eljön az éjjel, kicsit félek. Félni kezdek, mi lesz holnap (szeptember), lesz-e kert meg én leszek-e jövőre, és hogy lesz-e Vendel bácsi, vagy eltűnnek a nénik és a kékpöttyös pokróc, mint ahogy eltűnt a kanapé is a könyvek elől idénre. Aztán mégiscsak elalszom, el tudok végre, a délelőtti ánégyessel a kezemben, mert a félelem is csak rendszeresség kérdése.
Fuss!