Versek

Katona Ágota versei a legutóbbi Műútból

Szürkezóna

Androgün mezőkön kifakult vadbúza,
menthetetlenül kívül. Az ezüstnyírfák
mögött név nélküli, mégis nyelvi
régiók növekednek. Kiásott térbe ömlik
a beton, vele a torz beszéd az építkezésről,
az építésből eredő, egyetlennek hangzó
parancs. Hozzám ér az erőszak szava,
nem nekem szól, de belém ütközik,
a dobhártya élő szövet, tőle feszül.

Homokhalmazok. Mennyivel magasabb
nálam a kategorizálhatatlan anyag,
a szemétnek túl puha holtföld. Csillogó
port fúj a szemembe az egyirányú szél,
vihar lesz belőle, szakad ki a feszültség.
Felhőtornyok a patkányok színében,
a légkör alsó rétege egész, rontott város.

A homokban talált gyíktojás szorítás
nélkül törik a kezemben, megsemmisült
ország, közepén sivataggal. A hüllők
pikkelyes egymáshoz nem tartozása,
mint egy személytelen, de zöldellő rét.
A társtól megfosztott agy beszél így.
Hangok illúzióját kelti a sejtosztódás
idejéből, a nemek előtti napokból.

Fű hajlik, gyűjtöm a kezembe, lágy
anyag. De a szárakhoz fém kell,
a hüllők bőre, alatta is vér. És kell a
nyelvük, mert az villám. Az ablakban
lesz a gyógyító füvek csokra, fejjel
lefelé akasztott eretnek a gázcsövön.
Ahogy sötétedik, egyre kevesebb a főbűn
a gyökértől elválasztott levelekben.

Az áram emberi hangként terjed,
fényben robban ki a végén. Érintésben,
férfié vagy nőé, a kézben egyformák
az ívek, egyforma a hámsejtek láthatatlan
násza. Udvarias és futó véletlenség,
kapkodás a szürkületben. Ez a testek
puszta felsorolása. Semmit nem
mond arról, megérzem-e a másik
bőrön át, hogy a születés előtt az érett
herék miért szálltak le a hasból.

 

Unter den Linden

Sebezhető a levelek felülete. A levelek,
naplemente után ők lesznek a kések
az elveszíthető öntudatban. Oda vezet
el az utcák rendje, ahol évszázadok
feszítik egymást. Kollázsépületek,
egy város kellékei, színpad és
levegő, cserélődő hársak.

Berlin hamis medve, inkább ingovány.
A Spree körüli műveletlen mocsáron
kert virul, császármetszéssel születnek
a múzeumok, terv szerint. Négyzetekre
osztott felület, minden sarkán az izmok
erejét fokozó dombormű. Munkások.
Kezükben árja kalapács.

Egy lépés, és visszaforog négyszáz év
Berlin. Vadcsapások húzódnak,
borznyomok a Brandenburger Tor
árnyékoszlopai között. Az állatok
birodalma a Tiergarten, körmük alá
gyűlik az erdő. Puskagolyó űzi el őket,
a mindenáron húsevő győzelem.

A természettudomány és a technika
múzeuma teljesítmény- és evolúciótár.
Üvegezett felette az ég, száll az égiháborúba
egy repülő, tele a Museumsinsel
kincseivel. A tiéd egy olcsó album,
benne pókhálókupolák, kaviccsá
változott fal, társadalomszakadások.

A telet levegővételeidben gyűjtöd össze,
történetével együtt a kihűlt várost.
Épületekbe hallgatsz, néma itt
az osztrák Vogelweide dala, hogy
Under der linden. Szárad a hársfa,
LED-ek oszlatják az árnyat. És kamerák,
átszövi a tereket a közszemérem.

 

Fél kilométer Mária

Az első napon, amikor az eső és az éledő
növények szaga keveredik, szinte élvezni
lehet a nyárfák későbbi lombját, az ovális
felhőket a kerozincsíkok között, a kerület
határán zárványként megmaradt rétről
felszálló Szentlelket. A patak felől két
varjú egyszerre közelít a bicikliúthoz,
családokat utánozva ugrálnak a fűben,
a Mária-utat szegélyező, csonkolt fák közé.
A törzseken lila M., első látásra a Szűz
csillagjegy jelének tűnik, aki túlzásba
viszi a tisztaságot, és égi rendet tesz
a földön. A hivatalos tavasz beköszönte
előtt szürkeárnyalatos a kép, egy hónap,
mire felkerül a vakolat, és nyílászárók
nyílnak a háztömbök réseiben. Kulcsra
kész öröklakások, zöld, szűk övezet.
A száraz kóróból liliom lesz Gábriel,
utána Mária kezében. Sűrűsödik a fű,
bárányok helyett fajtiszta kutyák rajta.
Zarándokok, imádkoznak a megfogant
életért, legyen az ember, állat vagy isten.
A Keresztény Múzeumtól a hegyekig
hordoznak festett képet, előregyártott
mondatot. A hegyek fölött üres hely,
vagy csak fehér, akár egy has, melybe
a hüvelyen keresztül ultrahang hatol,
hogy megmutassa a szerveket, fekete-
fehérben az üreges méhet, az éretlen
petesejtek alkotta fekete csipkét.
Ha senki nem néz fel, megjelenik
a tetők és a zenit közötti térben Mária,
aranyszegélyű vörös ruhában, ahogy
égi királynővé teszi egy, a fejénél jóval
nagyobb, férfiakra méretezett korona.