A jelentős írónak könnyebben megbocsátjuk, ha ismétli önmagát. Mészöly Miklósnál például a tájábrázolás és a citációs technika sematizálódott némiképp, és sokan felfigyeltek rá, hogy Esterházy Péter életművének utolsó másfél évtizedében bizonyos témák, fordulatok, szövegalakítási fogások váltak nem egyszer rutinszerűvé, idézetpanelek mindegyre önidézetté, s hogy eme „esterházyádák” köréből hogyan tört eredetiségre, hogyan lett mégis egyedivé a kései művek közül a Márk-változat. A helyszínek, a tárgyak, az időjárás, vagy éppenséggel az emberi cselekvések és relációk megszokott szokatlanságai Bodor Ádámnál is valóságos archívummá bővültek/merevültek, az elbeszélő hiányos, korlátozott ismereteitől és a történetelemek rendszerint titkot rejtő mozaikosságától kezdve a narratív hiátusokon és az én-elbeszélés, valamint a szcenikus narráció közötti váltásokon, a hangsúlyozott közvetítettségen át az iteratív szóródásokig, az alakzatok felcserélődéseiig. A kafkai szenvtelenség Bodor legjobb műveiben a töredékben maradt elbeszélés elemeinek állandó újrarendeződésével, önreflexív és nyugtalanító romszerűségével, egyfajta literarizálódásával párosult. A regionális ismerősség pedig ugyanennek a kiismerhetetlen, megragadhatatlan, megszokhatatlan idegenségével.
A Sehol novelláiban is jócskán kapunk az így értett „bodorizmus”-okból, azzal a különbséggel, hogy a Sinistra körzet és Az érsek látogatásának erőteljesebb textuális dinamizmusához képest némi egyszerűsödést tapasztalhat az olvasó. A kötet második darabja, a Paraszkíva című elbeszélés a narráció, a cselekményszervezés, az alakkezelés, a térpoétika és részben a modalitás tekintetében is amolyan „klasszikus”, kanonikus Bodor-novella. A címszereplő rejtélyes halála, körülményes temetése és magától értetődőnek tetsző gyors pótlása a Sinistra körzet világát idézi. A mostohafiú beszámolója a részletesség, a bizarr „felfedés”, illetve a gyanú és a titok feszültségében szerveződik. Az ülőkádban halálát lelő asszony testét az elbeszélő éppúgy megszemléli, ahogy később a halottkém is. Az előbbi számára a hirtelen kihulló haj és szőrzet némi gyanúra ad okot:
„Fura volt a mamát így látni, meztelenül. Semmi köze nem volt már az igazi Paraszkívához, inkább egy műnőhöz hasonlított, amilyent Sztankovóban, az állomás melletti, bujálkodásra való holmikat árusító kis bolt kirakatában lehet látni. Mintha fel lett volna fújva, mintha most már egész teste gumiból lett volna. […] Nem elég, hogy meg volt halva, és már jócskán kihűlve kell vele bajlódni, mert olyan, mintha gumiból lenne, most itt volt ez a dolog a kihullott szőrrel. Mintha a teremtő tréfája lett volna az egész, hogy mostani állapotában, vagyis anyaszült csupaszon leginkább akkori képére hasonlítson, amikor a világra jött. De nem a teremtő műve volt. Nem ám.” (21)
A szőrzetét vesztő halott test értelmezésének egy változata, a hozzá való perverz–nekrofil viszonyulás példája az ablakon beleső katonáké, akik fényképet akarnak Paraszkíva „csupasz alsó fertályáról”. A „fedetlen szemérem” a halottkém „huncut” szemében eleinte az élethez, annak erotikus praxisához kötődik, ám megtudván, hogy az asszony szőrzetének kihullása a halál vélhető okával (valamifajta mérgezéssel) állhat kapcsolatban, „mázlistá”-nak nevezi a megözvegyült férjet, s könnyedén vett cinizmussal/cinkossággal nem javítja át a jegyzőkönyvben a már dokumentált „szívstop”-ot. A másik testének és a másik tekintetének olvashatóságát/olvashatatlanságát színre vivő és egyszersmind öntükröző rendszerben mindez a leírt/dokumentált és a megtörtént feloldhatatlan különbségére hívja fel a figyelmet, mint ahogy erre utal az elbeszélő utólagos summázata is: „Valahogy így is történhetett”. (38) Az apa és a mostohaanya viszonyáról semmit sem tudunk meg, előbbi gyászáról sem sokat, annál többet a vadludak vonulását megérző határőr-kutyákról, s ezeknek a gondozójukhoz, az apához fűződő összhangjáról: „Nem lehetett tudni, hogy csinálta, de a kutyák első naptól kezdve, amikor zsebre dugott kézzel először lement közéjük bemutatkozni a kennelnek nevezett karámba, elfogadták.” (18) A Paraszkíva világában nem annyira a diskurzív rend és az értelmezés, mint inkább a megérzés (érzékelés, [rá]tapintás, sejtés) a perdöntő: „Kiérve a révház és a barakkok közötti térségre, megéreztem az ázott toll szagát. Amíg a vizet mertem a kútból, a szag befészkelte magát az orromba. […] Őket érezhették meg korábban a kutyák is.” (29)
A bodori „balladás” előadásmód a Paraszkívát egyetlen elbeszélés kivételével valamennyi novellával (Hekk, Leordina, Pitvarszk, Milu, Rebi) rokonítja, s ezeket a címadás is összekapcsolja: valamennyiben tulajdonnév (személy-, illetve helynév) szerepel. Míg a Paraszkívában inkább a megérzés játszik szerepet, addig a neveknek (a személytől, dologtól elszakadó, elszakított szavaknak) e szövegekben különös jelentőségük van. A Leordinát így vezeti be az elbeszélő: „A falu nevéből, bár portái barátságosak, tiszták, és bizonyára vendégszerető, békés természetű emberek lakják, első pillanattól valami homályos fenyegetés áradt. Egy hely, amelyet talán jobb lett volna nem útba ejteni, valami ilyesmi. Leordina! Ahogy az ember fülében vissza-visszacseng, kihallatszik belőle a Dina neve. Akiről nagyjából ez a történet szól.” (71) A helynévnek itt baljóslatú ereje van, ráadásul a főszereplő nevét is tartalmazza anagrammatikusan, s a novella voltaképpen erről a jóslatszerű, sorsalakító, a véletlent a szükségszerűség gyanújába vonó interpenetrációról szól. A Hekk és a Milu cselekménye az „idegen érkezik” ősi toposzán alapul, s mindkettőben végzetes hatással lesz a címszereplőkre a saját nevük: „Csak a gúnynevét tudtuk. A többi csak sejtelem volt, ingoványos mély titok.” (48); „Hallod? Szerintünk valami nincs egészen rendben veled. Már a neveddel se. Mert így, hogy Milu, nem tudom, mit kezdjünk veled. A buzi pajtásaid szólítsanak, ahogy akarnak, de nekünk ez nem név.” (123) A név megelőzi és még megismerése előtt el is törli tulajdonosát. A másik tulajdonnevének érvénytelenítése halálának, megsemmisítésének, kasztrálásának előzménye. A név: balsors.
Mindezeken túl ciklussá formálják az elbeszéléseket a tematikus–motivikus kötések, az intratextuális utalások is. A halál, a gyilkosság, a gyász, valamint a kirekesztés és az eltévelyedés nem egyszer a haj motívumával kerül változékony kötésbe. A Leordinában Carlos egyszer csak kopaszra nyíratja magát, s ez vet véget a főszereplők vándorárus-pályájának. Dina és Carlos később hajkereskedők, -beszállítók lesznek, s elveszítik egymást és szabadságukat. A (vendég)haj a gyász és az elkölcsönzés kísérteties sugallatával párosul: „Amikor ujjaid között morzsolgatsz egy-egy ismeretlen embertől származó tincset, egyszer csak a lét kínzó kérdéseivel találod szemben magad: hová lett a test, amelyet valamikor ékesített? Vagy talán eleve ez lett volna igazi rendeltetése, hogy tovább ékeskedjék valahol távol, egy idegen ember fején? Akkor pedig tulajdonképpen mi végre volt ez az egész?” (91–92) A Miluban a címszereplő hosszú haja kimondottan Sámson-utalásként jelenik meg (124), s erőszakos levágása nem csak beavatásként, alávetésként hat, hanem valóságos gyilkossággal ér fel.
A Paraszkíva zárópasszusában olvasható leírás („a szállást a fennsíkon végigsöprő zord keleti szelektől pedig félkörben farakások védik” — 39) egy variációja megismétlődik a következő novella, a Hekk harmadik bekezdésében: „és már csak a tüzelőnek való farakásokat építgettük a telep köré a fennsíkot látogató zord keleti szelek ellen”. (41) Ennek a novellának a cselekménye Pitvarszk fölött játszódik (45), a Pitvarszk című elbeszélés szerint Marlenka egy ilyen nevű településen halt meg. (101) Halottkém a Paraszkívában, a Hekkben és a Pitvarszkban is szerepel. A Bodornál uralkodó táj- és időjárás-motívumok (köd, füst, homály, sötétség) ikonikus jelölő potenciái szintén az elbeszélői világ integrálásának, a kanonikus ismétlésének jegyében állnak. Hogy a Bodor-archívum ismétlése miképpen hat az olvasóra, az fogas kérdés. Inkább egyfajta slágerként, az ismert, a bevált, a megszokott színvonalas ismétléseként, vagy az (ön)paródia egyébként minden nagy archívum megmozgatásakor, újraírásakor kísértő kockázataként? Az bizonyos, hogy a Sinistra körzet állandó újrarendezést, egyfajta szemantikai lebegést okozó, radikális poétikai kibillentései (például az alakzatok, így a hasonló és hasonlított felcserélődései) itt hiányoznak, s így — a jellegzetes, a váratlanságra épülő cselekményfordulatok, az alakkezelés sajátosságai, a bodori alapmotívumok és stíluselemek révén — inkább a paródia programozható aspektusa erősödik fel.
Egy — mondhatni: üdítő — kivétellel: az első novella, A Matterhorn mormotái mintha más mintázatot követne, vagy inkább teremtene meg, s így a leginkább szakítana a bejáratott „bodorizmusokkal”. A mormota-kutató magányos tudósember végül tartózkodik attól, hogy beletekintsen a róla szóló besúgó-jelentésekbe. E könnyednek tetsző, de rafinált szövetű „tárca” a(z) (ön)megfigyelés és az (ön)ismeret meglehetősen komplex mintázatát mutatja meg. A megfigyelés tükrös szerkezete (az elbeszélő a megközelíthetetlen mormoták kutatásával foglalkozik, Spináth Joli a kimeríthetetlen múlt feltárásán fáradozik, az előbbi — erotikus töltettel — szemléli az utóbbit) és az ironikus–groteszk megfeleltetések/analógiák (a romlott vargabéles mazsolái, az ürítő mormotafenék és… Joli feneke) egy másik Bodor-hangot és -hangulatot, egy új sláger ígéretét idézik meg. A leírt, a kitakart, a megtörtént és az elképzelt igazán játékos és öntükröző relációját: „Meglátod, milyen izgi, amikor rájössz, hogy neked kell kitalálni. Leülsz, veszed a nagyítót, a vonalzót, kiméred, hány betűnyi a hely, amit lefedtünk. Hogy ki az, akinek pont belefér a neve. Kinek meg, sajnos, nem. Észreveszed, hogy akár többeknek is. Sorba veszed őket, illik erre, illik arra, egyszerre többre is. Egy darabig nem is tudsz majd egyébbel foglalkozni.” (14–15)