Megragadom a tollat, hogy megszerkesszem vele a második éneket… egy vörhenyeges rétisas szárnyából téptem ki eszközömet! Ejnye… mi lelte ujjaimat? Mihelyt belefogok a munkámba, megbénulnak ízületeim. Pedig szükségem van az írásra… Nahát ilyet! Mondom, szükségem van rá, hogy leírjam gondolataimat: jogom van hozzá, hogy engedelmeskedjem ennek a természetes kényszernek… És mégis, tollam mégis erőtlen, tehetetlen! Nézzétek csak, ott, a messziségben villám villog a sík felett. Vihar süvölt az égben. Esik az eső… Még mindig esik… Zuhog!… Mennydörög… a villám becsapott kitárt ablakomon, homlokon sújtott, s a kőpadlóra döntött. Szegény ifjú! Veled született rútságod és koravén ráncaid már amúgy is megjelölték arcodat, még ez a hosszú kénköves forradás hiányzott! (Föltéve, hogy a seb beheged, ami nem lesz egyhamar.) Miért ez a vihar, és miért ujjaim bénasága? Tán a Magasságos int, hogy ne írjak, és fontoljam meg jobban, minek teszem ki magam, ha lepárlom szegletes szám nyálkás nedveit? Hiába, nem ijeszt a vihar. Mit nekem akár a viharok serege is! Ezek a mennyei rendőrök buzgón teszik fáradságos dolgukat: ez homloksebemből leszűrt sommás véleményem. Csak nem fogom megköszönni a Mindenhatónak, hogy ilyen figyelemre méltóan ügyes; úgy küldte rám a villámát, hogy pontosan kettéhasította az arcomat, a vágás a homloknál kezdődik, ott a legveszélyesebb a seb: hát én nem magasztalom érte! De a támadó viharok emberükre akadtak. Így hát, viperaarcú rettenetes Örökkévaló, nem érted be annyival, hogy lelkemet a téboly és a lassan ölő ádáz eszmék határai közé szorítsd, alapos megfontolás után most még azt is fenségedhez illőnek találtad, hogy homlokomból egy kupa vért csapolj!… Na és, ki bánja? Tudod, hogy nem szeretlek, ellenkezőleg, gyűlöllek; miért nem törődsz bele? Mikor dobod végre le magadról a megtévesztő különcködés burkát? Beszélj őszintén velem, akár egy baráttal: nem sejted-e már, hogy nemtelen hajszádban olyan együgyű serénységet mutatsz, amelyet csak a szeráfjaid nem mernek nevetség tárgyává tenni? Miért dühösködsz? Tudd meg, hogy ha megkímélnél zaklatásodtól, én a hálámat adnám cserébe neked… Rajta, Szultán, nyald föl ezt a vért, mely bemocskolja a padozatot! Meg is van a kötés: letörültem a vért, és megmostam sós vízzel a homlokomat, aztán meg átlósan bepólyáltam az arcom. Az eredmény véges mennyiség: négy ing és két zsebkendő teli vérrel. Első látásra nem is hinnénk, hogy ennyi vér volt Maldoror ereiben; mivel az arca hullaszínben játszik. Mégis így van. Lehet, hogy alig valamivel több vért tartalmazott a teste, és valószínű, hogy csak egypár csepp maradt. Elég legyen már, mohó kutya, elég; hagyd már a padlót, tele már a hasad! Ne igyál többet, mert mindjárt okádni fogsz. Jóllaktál, most kushadj le az óladban; érezd úgy, hogy úszol a boldogságban; hiszen hála a vérsejteknek, amelyeket szemlátomást ünnepélyesen és elégedetten eresztettél le a bendődbe, három végtelen napon át gondolni se fogsz az éhséggel. Te pedig, Léman, fogj egy seprőt; én is szívesen seprőt ragadnék, de nincs erőm. Megérted, ugye, hogy nincs erőm? Könnyeidet préseld vissza hüvelyükbe; mert még azt hiszem, nincs hozzá lelkierőd, hogy hidegvérrel szemrevételezd a kínvallatás okozta nagy forradást; látod, én már réges-rég megfeledkeztem a fájdalomról. Menj el a kúthoz, és hozz két vödör vizet! Mosd fel a padlót, aztán pedig készítsd be a szomszéd szobába ezt a fehérneműt! Ha a mosónő eljön este, ahogy meg van beszélve, add oda neki; de minthogy egy álló órája zuhog az eső, nem hiszem, hogy kimozdul hazulról; majd eljön holnap reggel. Ha megkérdezné tőled, mi ez a rengeteg vér, nem kell válaszolnod. Ó de fáradt vagyok! Mindegy; azért ahhoz lesz erőm, hogy megfogjam a tollam, és gyötörjem az elmémet. Mi haszna volt belőle a Teremtőnek, hogy villámos viharával úgy rám rontott, mintha gyerek volnék? Én akkor is kitartok szándékom mellett, írni fogok. Csak ez a pólya zavar, és hogy a szobám vérszaggal van tele…
(Comte de Lautréamont: Maldoror énekei. Második ének [részlet], ford.: Bognár Róbert)