A feltartóztathatatlan hanyatlás képei, illetve az ezzel kapcsolatos változások, melyek a városokon, a tájon és az ezeket belakó emberek arcán is látszanak, identitásukon is nyomot hagynak, lassan 15 éve, a Drezda-kötet óta meghatározó részei Térey János költői világának. Ez volt az a téma, ami a sokkal korábban megtalált hanghoz valódi és mély kérdéseket rendelt, és ami képes volt a kilencvenes évek Térey-verseit, és különösen a Tulajdonosi szemlélet fecsegő, a szakmai belterjességhez vonzodó, de elsősorban magánéleti, alanyi költészetét más irányba, a szerző személyét elrejtő, a hétköznapoktól elemelkedő, akár filozofikus problémákkal is szembenéző, általános emberi és történelmi (sors)kérdésekkel vívódó költészet irányába fordítani. Ugyancsak érdeke, hogy a verses regények és drámák írása közben és után merre indulnak, hogyan alakulnak a lírai versek. A legutóbbi, Ultra című kötet a bizonytalanság jeleit mutatta. Az ottani formakultusz, a klasszikus keretezés, a bel canto-jelleg, a lágyság jelei, a harmóniára törekvés, az erőltettet líraiság, a fel-felbukkanó unalom, a verses regényekből forgácsként lepottyant sorok azt mutatták, hogy az életmű ezen szála valamiképp mellékessé vált. De azóta eltelt újabb hét év, és született ugyan újabb két dráma és egy vaskos verses regény, de születtek újabb versek is, és ezek a most összegyűjtött szövegek az előzőeknél karakteresebbek, konkrétabbak, néhol keményebbek, miközben a szelídség és az érzékenység is indokoltabbá vált, a helyére került. A cím telitalálat: a melankolikus hang, a lassabb tempó, a részletgazdagság jellemzik ezt az érzelmekkel és empátiával teli kötetet.
A Moll egy velőig konzervatív beszélőt épít fel, aki rendre szembesíti a mai méltatlan állapotokat egy valamikori, elmúlt aranykor szépségével és dicsőségével. A kötet száz árnyalatát mutatja ennek a problémának, éppen ezért nem szerencsés, hogy rögtön az első versben a „haldokló Európa” gondolatával kell találkozunk. Ez túlságosan ismerős a napilapok címlapjáról — és bár a vers a politikai szlogeneknél sokkal árnyaltabban, mélyebben és távlatosabban fogalmaz, mégis elkedvetlenít. Ráadásul az első sorok is: „Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe, / De Brüsszel azóta kivonult belőle” hamarabb juttatják eszünkbe is az uniós alkotmány körüli vitát, mármint hogy szerepeljenek-e abban Európa keresztény gyökerei vagy sem, mint James Ensor nevezetes festményét. Minaretek Svájcban? „Sokadik Benedek”? Mint kötetnyitó, programadó vers persze helyén van ez, hiszen a romlás képei után rögtön ott áll a jeremiási hang másik szólama is: igaz, hogy menthetetlenül itt a pusztulás, le kell számolni minden hamis biztonságérzettel, de lesz újrakezdés — még ha azt mi személyesen talán már nem is éljük meg. Merthogy a vers végén ott a remény: „Kitelelt a hazám” — talán túl vagyunk a nehezén, a haldokló, ha másképp nem, mint Krisztus, feltámadhat. Akárhogy is, mindebből ugyanakkor rögtön látható, milyen típusú kérdések foglalkoztatják, milyen léptékekben beszél és gondolkodik Térey a mai korról.
De rögtön szembeötlik a „Krisztus” szó hangsúlyos szerepe is: a kötet első és utolsó sorában is ott van, sőt az utolsó sor konkrétan a megtérésre utal: „Krisztust, mint ruhát, magamra öltöm.” Mindez a vers végtelenül csalódott beszélőjének szájából hangzik el, mint afféle menekülés és menedék, hiszen a ruha — hogy is van ez a „kitelelésel”? — a szövegben a közelgő tél miatt szükséges. Észre kell venni, hogy a hit egy nem is annyira rejtett témája a kötetnek — vagyis az egyik oldalon a pusztulás és a boldogtalanság, a másikon a hit, a remény és a kálvinizmus, mint mindezek spirituális kerete áll.
A tél és a hideg egyébként sokszor előkerülő, a kötet egészét lehűtő motívum, habár nem egyenletes színvonalon jelenik meg. „Hóátfúvás az életem.” (90) — ez szép és méltó versmondat, de mondjuk a „Holle anyó túlszaporulata” (92) zavarba ejtően modoros, ettől a versvilágtól rendkívül idegen megoldás. Megint máshol „rettentő hideg”-ről (127), hízó hóbuckáról (40) vagy épp „jéghideg asszony”-ról (22) olvashatunk, csak hogy még inkább érezzük a talán végóráit élő világ ridegségét, és lássuk hangtalanul vacogó lényeit, akik között már maga a Sátán is megjelenik (57). De a leghidegebb pont a kötetben mégis Bihar, és ez szorosan kapcsolódik Térey régi témájához, Debrecenhez és a szorosan vett szülőföldhöz, és innen nézve még érdekesebb, hogy egészen világvégi helyként ábrázolja most ezt a „zilált és szilánkos” (25) tájat. A hely emlékezetének része a trianoni trauma, egy egyszer már átélt apokalipszis is, mely elvágta Bihartól a vasutat és elvette virágzó kulturális központját, Nagyváradot — de úgy érzem, mindez még nem lenne elég ok az ott élő emberek versekben ábrázolt személyes tragédiáihoz. Több, „Isten hidege” érződik ezen a tájon — mert istennek már csak nyomai vannak. Az előző kötet Fűböl lett fa című versének emlékezetes sora („Kóró mutatja, merre állt az oltár”) idéződik fel ismét: „Az a föld sekrestyét már csak a gyomrában tartalmaz” (26) — az egykor virágzó vidékből reménytelen periféria lett, isten háta mögötti hely. A három remek versből álló miniciklus kimérten kapcsolja össze ennek okait és az eredményt.
Ezen a tájon azonban női sorsok és női hősök is születnek, például „Szeretetlen Margit” és Magdolna, akik egészen új, meglepő vendégek Térey világában. A főleg az ezredfordulón született kritikák szerették ezt a költészetet a „macsó”, a „nőgyűlölő” és hasonló jelzőkkel leírni, nem is alaptalanul. De már az Ultrában is nagyon szerethető volt, ahogy egyes szövegek a meztelen vállakról, köldökökről és mellekről, borotvált szeméremtestekről és a borotva ejtette apró sebekről beszéltek — például a Caprice, melyben egy hetvenéves asszony szemével vizsgálhatjuk végig egy harmincéves nő testét a homlokától a bokájáig. Az új kötetben ilyesmi elképzelhetetlen, a női test, főleg annak erotikája nincs jelen. Egyedül talán a Kuriózum pendít meg efféle hangot, de az a vers végül épp azt mondja, hogy semmi sem az, aminek látszik, és ez az érzésekre, vágyakra is vonatkozik. Ha a kötetben máshol mellekről, akkor rákos mellekről van szó (119, 128), a „test” szót pedig legtöbbször a „protestáns”-ban fedezhetjük csak fel. Ugyancsak jelentős változás ez, mindennél jobban látszik benne e költészet világértelmezésének, értékrendjének új kerete.
De a Moll ezen túl is több női történetet mond el, sőt van, amikor egy nőt beszéltet, hogy ő maga panaszolhassa el saját történetét. Ezekben az együttérzés, a figyelem, az érzékenység, sőt a gyengédség jelei is felfedezhetők, ennek minden melankóliájával együtt. Feltétlenül megemlítendő a Magdolna című vers, a társadalom legaljára sodródott, önmagát áruló lányról, aki már csak egy mítoszba, a katonatiszt apától örökölt tartásba próbál kapaszkodni. A vers megértően, a nőt megemelve és nem vádolva, sőt inkább a férfiak brutalitására utalva rajzolja meg a portrét, sok szép sorral. Hasonló történet, egy nagy reményekkel indult, de kudarcba futott női sor körvonalai emelkednek ki az Ázott macska című versből, egy nagyon fontos szóval a szöveg közepén: „szerelemtelenül”. De ide tartozik a Mr. Lear is, ahol az erőszakos apa által elnyomott és irányítani próbált lány szólalhat meg — egy olyan szerző versében tehát, akinek hősei korábban dominanciára törekedtek, uralmi szerepeket kerestek, nyelvüket pedig átjárta a militarista, háborús szóhasználat és metaforika, akinek a női szereplői mindig alárendelt vagy épp marginális helyzetben voltak. Ehhez képest nagy újdonság ez az odafordulás, mely nemcsak a nőkről való érzékeny beszédet eredményezi, hanem magukat a nőket is beszélteti, azaz próbálja őket mintegy belülről megérteni.
De van ennél tovább is: az érzékenység, az élet tisztelete, a figyelem Tandoritól tanulható mértékéig jutó vers a Síküveg, ahol az üvegfalnak ütődő madarak szétpréselődött testeinek látványa a részvét és a felelősségtudat érzését éppúgy felébreszti, mint az ezekkel kapcsolatos etikai problémákat. A magába forduló, néma, gondolkodó ember és a „repedt, véres csőrrel” fekvő halott kismadarak együtt olyan új, tiszta minőséget jelentenek Térey költészetében, mely korábban úgyszólván elképzelhetetlen volt. Vagy van olyan, aki el tudta képzelni a meghatódottságot, a szégyent, az együttérzést, a gyöngédséget kórusban megszólaltató Térey-verset akárcsak 5-6 évvel ezelőtt? Aki sejtette, hogy képes ez a költészet a kiszolgáltatottak és a gyengék felé is fordulni? Hogy nem csak az erősek, a hősök, a világot megváltoztatni tudó figurák érdekelhetik? Nem, nem voltak ennek nyomai, de annál örömtelibb, hogy megérkeztek ezek a szövegek is. Mert ez még akkor is jelentős esemény a költészet történetében, ha végső soron a madarak halála is csak egy olyan eseménysor, ami átrendezi maga körül a teret, megváltoztatja a hely szellemét és a helyen megforduló emberek arcvonásait, tehát belesimul a kötet egészének irányvonalába.
A pusztulás leírása, rögzítése, tényszerűsítése korábban inkább az emlékezés gesztusával kapcsolódott össze, illetve annak a tapasztalatnak az artikulálásával, hogy a jelen, sőt a jövő átélése is nagyban függ a múlt megértésétől, miközben a múltat mindig fenyegeti a felejtés, az eltűnés, a megsemmisülés. Most viszont mindez egy plusz elemmel gazdagodott: azzal a hittel, hogy az ábrázolt helyek, tájak és emberek mindennek ellenére elpusztíthatatlanok. Megváltástörténetek lehetőségei bukkannak föl a tragédiákat és traumákat elbeszélő versek mögött, az ismétlődő vereségek hátterében. Van tehát az új kötetben valami mélyen humanista elkötelezettség, hit a személyes sorsok egyediségében és függetlenségében — abban tehát, hogy ezek a sorsok alapvetően nem a történelmi és politikai változásoktól függenek, merthogy azok fölött állnak, fontosabbak azoknál. Habár mégis végletesen kiszolgáltatottak neki. Ennek a kiszolgáltatottságnak a felismerése szüli azt a feltörhetetlen melankóliát, ami, úgy látszik, hosszú időre száműzte a humort Térey költészetéből, és ami azt a bizonyos moll hangzást meghatározza. Mindehhez pedig mély empátia, egy moralista szólama társul, aki a romlást a visszatérés lehetőségét keresve, ugyanakkor emlékeztető és figyelmeztető jelként írja le.
Térey János már számtalanszor bizonyította azt is, hogy technikai tudása, formakultúrája, hajlékonysága ritka gazdagságú — aki ezt a verseket vagy a verses regényeket, illetve a drámákat olvasva nem látta be, az a sokféle és nem egyszer igen nagy kihívást jelentő fordításokat látva meggyőződhetett erről. Sokféle regiszter, sokféle forma, sokféle hang szólal meg ezekben a szövegekben, többnyire hibátlanul. Az új kötet is változatos e tekintetben, van azonban egy nagy újdonság is, amit én, bevallom, nem is tudok hová tenni. A Vigasztalhatatlan című ciklus különös, prózaversnek nem is nevezhető prózáira gondolok. A tizenhárom szöveg leginkább az örkényi egyperceseket juttatja eszembe, különösen a Bubi nevű medve szomorú haláláról szóló darab (73), vagy épp a Vigasztalhatatlan című, mely a magánéletét sérülékenységének és a filmkészítők valósággyártásának konfliktusára épül, a változásra, ami inkább negatív, különösen akkor, ha kívülről rendelt, erőszakos — ennyiben kapcsolódik a szöveg a kötet többi részéhez, de a nyelv és a forma zavaróan idegen. És az az egyszerűség, egyenesség is, ami a bonyolult, homályos, szándékoltan nehéz, néhol archaizáló versekhez képest okoz meglepetést. A Különjárat például egy macska különös repülős történetét meséli el (ez majdhogynem a Holle Anyó-kategória), az Appendix és Epigon pedig a megbocsátásról szólna, illetve arról, hogy van, ami nem megbocsátható — de van egy zavaró momentum itt: négyen utaztak a balesetet szenvedett autóban, a balesetet egyedül a sofőr, Appendix éli túl, olvassuk a hetedik sorban. Kicsivel alább azonban kiderül, hogy Epigon is él, igaz, eltört a nyakcsigolyája és ezért „ágyhoz kötött roncsként”, de él. Persze ez apróság, mégis jelzi, hogy ezekben a szövegekben messze nincs meg az a koncentráció és fegyelem és sűrűség, ami a versekre jellemző. Térey próbált már prózát írni (Termann hagyományai, majd ennek javított kiadása), aztán sokszor leírta és nyilatkozta, hogy a próza nem az ő világa, soha többé, de tessék, megint engedett a csábításnak, és a szövegek megint nincsenek a helyükön. Ezért nem jár dicséret.
Ahogy ezért a sorért sem: „Buckalakók közé köpte ki őket az óév” (61) — merthogy a „buckalakó” szó a szélsőjobboldali szótárában a „cigány” szinonimája, és ízlésem szerint nem illene annak a szótárnak a szavait használni. Még más kontextusban sem, de itt aligha gondolhatunk más kontextusra. Persze, igaza lehet Téreynek, ha arra gondol, a verset akkor is olvasni fogják, amikor az efféle megnevezéseket használó politikák és lapok már sehol sem lesznek, de most akkor is zavaró ez — és ezt a nyelvet egyébként mindig nagyon tudatosan használó, annak teljes gazdagságában otthonosan mozgó költőnek éreznie kellett volna. Védelmére szóljon, hogy régi, bevált retorikai eszköze a műveltségi elemek és az argó, vagy az éppen divatos publicisztikai fordulatok keverése, betudható ennek ez a megoldás itt is — ráadásul Téreytől egyébként sem idegenek a provokatív gesztusok, az erősebbek sem. Talán ezt is csak ilyennek szánta, de nem volt szerencsés választás.
Máshol is érzek túlzásokat, például a kritika címéül választott sorban: „tönkrement a Föld” (49) — ami még a kötet általános katasztrófatudatában is inkább parodisztikus mondat, bárki is mondja. Ráadásul talán sosem volt ez jó hely, mihez képest romlott volna el mostanra? Jó, a pátosz és az irónia súlypontjai egymást váltogatják a kötetben, ez is régi játék Téreynél, de most mintha a pátosz felé lengene ki az inga. Sőt néha, mint itt is, túlságosan is kileng, mintha az egyébként mindig megbízható arányérzéke cserbenhagyná itt-ott a szerzőt. Térey János nagy magyar költő, és épp túlzásaiban a legmagyarabb.
De mindezekkel együtt is látni, hogy valóban, ebben a kötetben is egy korszakos, nagy költő verseit olvashatjuk. Olyan nyelvi erő van ebben a kötetben is, annyira jelen van valami nagyszabású terv érzete, annyira elsöprő és magával ragadó a legtöbb szöveg most is, hogy nem túlzás Térey János nevét a magyar irodalom legnagyobbjaiéval együtt emlegetni. Retorikai tudatossága, látómezejének szélessége, műveltségének és nyelvismeretének mélysége, és ami még ezeknél is fontosabb, a versről mint műalkotásról megszerzett tudása lenyűgöző, a kötetben lévő rend és átgondoltság pedig önmagában is élmény. Az életmű már eddig is számos magaslatot megjárt, és még ha ez a kötet nem is tartozik ezek közé, a fényük erre is rávetül.
Megjelent a Műút 2013040-es számában