Wilhelminenberg (Részlet a Teréz, vagy a test emlékezete című regényből)

Molnár T. Eszter prózája

Minden lépésnél megroppant a súlyom alatt a hó, és a felső, fagyott réteget áttörve bokáig süllyedt benne a lábam. Egy bernáthegyi futott velem szembe az ösvényen, félrehúzódtam, hogy elférjünk egymás mellett. A gazdája kiabálva loholt utána, állj már meg, Hans, az anyád, állj már meg. Nem köszönt hangos Grüssgottal, mint az erdőjárók szoktak, rám sem nézett, csak a kezében lóbált póráz vége csapódott neki az alkaromnak.
Azon a télen minden reggel futni jártam. Még az ősszel lecseréltem a telefonszámomat, és új albérletbe költöztem, egy mikrogarzonba a metró végállomásától öt percre. Ablakom a szűk, lebetonozott udvarra nézett, ezért a szoba olyan sötét volt, hogy délben is fel kellett kapcsolnom a lámpát. A konyhában, a mosogató mellett, egy lavór méretű fürdőkádban mosakodtam, és esténként befőttesüvegbe pisiltem, hogy ne kelljen kimennem a folyosó végén lévő fűtetlen közös vécébe. Az addigiak közül abban a lakásban éreztem a legjobban magam.
Futni nem a város felé indultam, hanem meredeken fel a hegyre. Néha csúszkáltam a latyakban, máskor a lélegzetem is megdermedt a levegőben. Aznap éjjel felhők úsztak be az erdő felől, és reggelre peregni kezdett az ónos eső. Az autók szélvédőjén és a postaládákon vékony rétegben csillogott a jég.
Nem mertem messzire menni az erdőben, attól tartottam, eltévedek. Átfutottam a piknikréten, végigosontam egy vadvédelmi kerítés tövében, aztán amikor az út kettévált előttem, visszafordultam. Minden reggel meghátráltam a döntés elől, hogy jobbra vagy balra folytassam a futást. Az utcákon kicsit jobban tájékozódtam, bár néha így is messzebb kanyarodtam a lakástól, mint szerettem volna. Aznap a strandnál balra indultam, a hétvégi házak és kiskertek felé. A kéményekből ezüstszürke füst gomolygott, biztosan itt is nedves fával fűtenek, mint anyám gyerekkoromban, a folyóparti házban. A kertek után egy elegáns, új ház következett, a csupasz ablakokon beláttam a szobákba, sőt átláttam rajtuk, idegenek étkezőjén keresztül pillantottam meg a várost, magasból, ahogyan ők szemlélik reggelente. Régi villák és a hetvenes évekből itt maradt kockaházak mellett futottam tovább. A lejtőn lefelé gyorsan haladtam, elmosódott képeket próbáltam utcaképpé összerakni, de csak a kerítések motívumáig jutottam.
A hegy aljában kicsit szerényebbek voltak a házak, helyenként rozsdásodott a kerítés, mállott a vakolat, de így is értelmezhetetlen luxus volt ez az én bérlakásomhoz képest. Nem illettem ide, nemhogy a hegyre, igazából a városba sem, de nem tehettek ellenem semmit, az utcát használhattam én is. A futás végére rendszerint gyűlöltem a hegylakókat.
Már közel jártam a villamos végállomásához, amikor valami megmozdult az út mellett. Észleltem ezt is, de nem néztem meg jobban, mi lehet, a lendület lökött előre, a síkos járdát figyeltem a lábam előtt. Szabadon eresztett kutyáktól és lesben álló férfiaktól tartottam futás közben, de ez a valami sötét volt, alacsony, és egy bogár néma konokságával mászott lefelé az autóbeállón. Ahogy elhaladtam mellette, a hóban megpillantottam egy dinnyehéjat.
Megálltam. Egyensúlyoztam, hogy fenékre ne essek, óvatosan megfordultam, felvettem a földről egy fél pár házipapucsot, és felmentem a rámpán. A nagy, fejre fordult kukából kiszóródó szemét okádékként ült az árok mélyén. Ki eszik dinnyét januárban?, gondoltam, miközben lehajoltam a földön fekvő férfihoz. Segíthetek?
Nem beszélt, reszketett és szűkölt, mint egy csapdába esett állat. Jéghideg volt a keze, belém kapaszkodott, kis híján lerántott magához, felhúzta magát a térdére, aztán visszahanyatlott. Fel akarok állni, nyögte ki végül. Segítsen. Megpróbálta még egyszer, de nem tudta terhelni a lábát. Vigyázzon, szerintem eltört a combcsontja, mondtam, és visszafektettem a földre. Van itt valaki?, kérdeztem, és a házra mutattam. Bent van a feleségem, mondta ő. Csengettem, a csipkefüggöny mögött felkapcsolták a lámpát, de percekbe telt, mire egy rózsaszín kardigánba csavart hölgy kinyitotta az ajtót. Mit akar, kérdezte, és gyanakodva méregetett. A férje elesett, itt fekszik a járdán, feleltem. A nő erre már kilépett a házból, és elindult felém. Joseph, mi történt, mit csinálsz itt?, kiáltotta. Segíts felkelni!, mondta a férfi. Szerintem eltört a combcsontja, jegyeztem meg, nem biztos, hogy jó ötlet terhelni, de akkor a férfi már újra belekapaszkodott a karomba, a másik kezével pedig az asszonyéba. Óvatosan, suttogtam, miközben feltámogattuk. Fél lábon állt a csúszós rámpán, arcán csorogtak a könnyek. Megpróbált ráterhelni a sérült oldalára, majd újra szűkölni kezdett. Ránk nehezedett, fél méterrel feljebb vonszolódtunk, ahol a lejtő már kevésbé volt meredek, de még onnan is végtelenül messzinek tűnt a ház bejárata. Pihennem kell, mondta a férfi. Hozzon ki egy széket!, kérte. Majd én kihozom, vágta rá az asszony, és visszasietett a kerti ösvényen.
Ott maradtam az idegen, síró férfi karjával a vállamon. A kukát akartam kihúzni, mondta. Papucsban, tettem hozzá. Nem gondoltam, hogy ennyire csúszik. A csuklója is fáj?, néztem a lila kézfejére. Bólintott. Én hülye. Még jó, hogy erre járt. Maga az én őrangyalom. Egyszer csak megjelent a semmiből.
Az asszony visszajött egy kinyitható kerti székkel. Leültettük rá a férfit, hideg lábai alá becsúsztattam a papucsot. Hozzon még egy pokrócot is, mondtam a nőnek. Nem tudom, mióta fekhet a férje a járdán, de nagyon ki van hűlve. Maga itt lakik a közelben?, kérdezte ő. Erre futottam, feleltem. Mik vannak. Még szerencse, hogy pont erre jött. Nem is tartóztatjuk, menjen csak tovább. Hívni kéne egy mentőt, mondtam. Szerintem az úrnak eltört a combcsontja. A fiamat hívjuk, mondta a nő. Maga elmehet. Köszönjük.
A férfira néztem. Még mindig reszketett, a kezével elmázolta az arcán a könnyeket. Hogy tudnám megköszönni?, kérdezte. Gyakran jár erre? Nem igazán, mondtam. Nem tudom, miért, de megpaskoltam a vállát, aztán megfordultam, és lecsúszkáltam a rámpán. A rothadt krumplik és a koszos zsebkendők között a dinnyehéj úgy csillogott a hóban, mint a drágakő.