Augusztusban levelezésem Szonokóval különös fordulatot vett. Leveleimben határtalan merészséget mutattam. Egyik reggel, amikor a riadó végét jelző szirénázás után gyárbéli íróasztalom elé ültem, Szonoko levelét pillantottam meg, reám várt. Kezem reszketett olvasása közben, s testem mintha megrészegült volna. Levelében volt egy sor, amelyet félhangosan újból és újból elismételtem:
„…Nagyon hiányzik…”
Hogy nem volt jelen, felbátorított. A távolság lehetővé tette, hogy kiköveteljem „normálisságomat”. Hogy úgy mondjam, elfogadtam a „normálisságot mint holmi ideiglenes hivatalnokot testem hivatalában. Akitől idő és tér választ el, az elvonttá válik. Talán ezért olvadt most bennem össze egyetlen, tagolatlan tömeggé a Szonoko iránt érzett vak odaadásom, meg soha nem tágító természetellenes érzéki vágyam, és lecövekelt, mozdulatlanná dermesztett, mintha olyan ember volnék, aki nincs ellentmondásban önmagával, miközben pillanat torlódott pillanatra.
Szabad voltam.
(Mishima Yukio: Egy maszk vallomása, ford.: Fázsy Anikó, a japán eredetivel összehasonlította: Kalmár Éva)