miniatűr, makulátlan emberke

Petrescu egy fekete kocsival jött Bechért, amelynek volánjánál egy görnyedt árny kuporgott. Az írószövetség épülete a város másik végében volt — valóságos kastély, tornyos palota, csillogó kő lépcsőházzal és boltíves tölgyfa burkolatú könyvtárteremmel, amelynek húsz láb magasságba nyúló polcain szorosan egymás mellett sorakoztak a bőrkötésű könyvgerincek. A lépcsőház kihaltnak tűnt, a termek nemkülönben. Petrescu bekopogott egy sötétes tölgyfából készült, komor, spanyol stílusú sarokpántokkal ellátott magas ajtószárnyon. Az ajtó hangtalanul kinyílt, mögötte keskeny, magas szoba tárult fel; falát világosbarna és kék színű kárpitok borították, amelyek gótikusan megnyújtott katonák óriási tömegét ábrázolták valamilyen homályos rendeltetésű foglalatosság közepette. Egy hatalmas íróasztal mögött, amelynek fényes, politúrozott lapját semmiféle használati tárgy nem éktelenítette el, egy miniatűr, makulátlan emberke üldögélt. Arca rózsaszín, haja fehér, mint a pitypang pelyhe. Csuklójától a körme hegyéig tökéletesen kidolgozott kezecskéit összefonta, és a fényes íróasztal lapján nyugtatta — úgy tükröződtek benne, mint vízililiomok a tóban. Mosolygó arca, amelyen minden egyes takaros ráncocska pontosan a helyén volt, szintén a tökéletesség legfelső fokát képviselte. Ez volt Taru.
Varázslatos váratlansággal szólalt meg, mint egy zenegép. Petrescu a következőképpen fordította le a szavait Bechnek:
— Ön tehát irodalmár? Netán ismeri is a mi Mihail Sadoveanunknak, a mi nemes Mihail Beniucunknak vagy esetleg a nép legcsodálatosabb szószólójának, Tudor Arghezinek a munkáit?
— Nem — felelte Bech —, sajnos, azt hiszem, mindössze egyetlen román írót ismerek: Ionescot.
A csodálatos, fehér hajú emberke hevesen bólogatott, és csilingelő hangok özönét bocsátotta ki magából, amit tolmácsa Bech számára egyszerűen így fordított:
— És az meg kicsoda?

 

(John Updike: Bech Romániában, avagy a román sofőr [részlet], ford.: Rakovszky Zsuzsa, in: Holmi, 1990/5. 488.o.)