9.55. Mondják a híreket. Ilyen lehet a sivatagi éjjel. Ha nem dolgozom, végem. Nem akarok panaszkodni, nem akarok sírni sem — tudod, éppen csak mondom. Hogy rossz. Hogy süket. Hogy nincs senkim, hogy nem próbáltam még ez idáig, milyen az, ha valaki árva. Pár nap múlva másfél éve lesz, hogy meghaltál, és semmi sem lett jobb, enyhébb — á, hazugság. Minden rosszabb, minden világosabb, már kijutottam a döbbenet folyosójáról, amely még ködös, a kíntól minden elmosódik. Most már tudom, hogy soha nem jössz már haza, és azt is tudom, milyen érzés tudnom ezt. Nézem a képedet, nézem, gondolkozom, mint egy anti Reviczky: számlálgatom, találgatom, hogy hány hetem, hány gyötrelmes napom lesz még, míg elmehetek Melléd, Hozzád, Utánad ebbe a szépséges sírba. Milyen reménytelen minden.
(Szabó Magda: Liber Mortis. Naplók 1982. május 25. — 1990. február 27. [részlet], Európa, 2011. 420-421.o.)