Ez itt a köztemető, itt fekszik a húgom, Mencike; egyéves volt, mikor meghalt, s mindenki felkiáltott: hála Istennek! — mert a dajka leejtette az asztalról, a kisleány élt még néhány napot, s valamennyien reszkettünk, hogy tökéletlen marad. Odébb, a pályaudvar mögött, a magasban, a Rozália-temető jegenyéi és fenyőfái között alusznak nagyszüleim: mind a négy; szomorú magyar nagyanyám, aki melankóliában halt meg, bútorkereskedő nagyapám, a morva lövészkirály, büszke és okos ember s a másik nagyapa, a szótlan és komoly hivatalnok s a másik nagymama, a kemény és magányos, aki itt maradt a városban fiatalon, özvegyen, két gyermekkel, szegény rokonokkal, a rozsnyói postamesternével s Mari nénivel, kinek tokaji szőlőtermését ütemes következetességgel verte el a jég — talán ezért van, hogy még most is, mikor számomra nincs már többé szőlő, sem Mari néni, mindig szívdobogást érzek, ha jégmaggal terhes fellegeket látok Budapest vagy Párizs, vagy egy idegen falu felett. A jéghez közöm van, mert Mari néni sorscsapásához közöm volt, mindenhez közöm van, ami ebben a városban él és alszik, a kövekhez és az emberekhez, a tárgyakhoz a szobákban és a halottakhoz. Mind itt feküsznek, a régi halottak… Most arra gondolok, hogy anyai-apai ágon minden nagyanyám színmagyar volt, csak a férfiak voltak magyar-morva vagy magyar-bajor, magyar-szász keverék. Mit mond ez? Talán azt, hogy az anya szó számomra egyértelmű a magyar szóval. De mostanában divat erre gondolni; s ezért inkább átadom a hordárnak poggyászom, s a ligeten át bemegyek a szállodába.
(Márai Sándor: Magyar városok. Kassa. in: Márai Sándor: Ajándék a végzettől. Helikon, 2004, 309.o.)