Most négy levegőn érzem át ruhád
Mea, te abroncs életem fölött,
Te színes abroncs, mit vásott kölök
Egy őszi estén simogat puhán.
Most szemeim, e kóbor négerek
Kilép, a lelkem ablakán kering
És két kezemen úsznak kék erek,
Mea, te csont, te gáz, te kék hering.
Mea, te zörgő kocsiút, melyet
Két lomha ló lihegve átölel,
Mea, te régi kence egy vason,
Mea, te sors, te cső, mely nem dől el.
Mea, te görbe cérna egy ruhán,
Mea, te régi fáradt rézkapocs,
Mea, te gépalkatrész, te bélyeg,
Mea, te Porzsolt, Mea, te Pakots.
Mea, te húszfilléres perzsa pénz,
Mea, te csészén rajtmaradt tea,
Mea, te tölgyfamívű vaskerék.
Mea, te Antal, Mea, te Mea.
Mea, te Mia, Mia, te Mea,
Te Remea, te kontra és pagát. —
Így szólt a költő, az elátkozott.
S egy verssorára felköté magát.
(Karinthy Frigyes: Somlyó Zoltán: Meákon és négy levegőn át. in: Nevető parnasszus, Magvető, 1975. 102-103.o.)