Rozmaring
kora tavasz van, sétálunk hazafelé.
a kocsma előtti villanyoszlop résébe gyűrve
videokazettából kitépett szalagcsomó zizeg.
az elgazosodott kamionparkolóban,
az összefirkált gyárépületen át
csillog egészen a földekig,
fel-felvillanva, kólabarnán.
talán egy lagziról szólhatott.
ezen a húsz-harminc centis darabon
az estének az a része lehet,
mikor nagy tálon hozzák a sült kakast,
csőrében cigi, rímeket kiabál
a rozmaringcsokros vőfély.
úgy járunk majd, mint egy esküvő filmszalagjai.
egymás tollait lekopasztjuk,
mielőtt szánkba cigit tűznek,
farhátunkba fácántollakat,
tokos bőrünkről a körénk hintett rozmaring sem
űzi el a fájdalom szagát.
Midasz
Először a döglött ponty.
Felénk sodorja a víz.
Akár az emberek: szürkés bevérzés
a plasztikus felszín alatt,
opálos hályog a szemfedő.
Hogy ne lássa a part kövein szétszórt,
kecsesen kinyújtott lábú kiskacsákat.
(nagy szél volt az este,
remélem, emiatt.)
Aztán a cérnagombolyaggá összeugrott pók.
Nincs összetaposva, mégis sárga tócsát ereszt
maga köré. Már kezdik elhordani
a hangyák, figyelmük
gyorsan ráirányult az összetört galambtojásokról.
(a tegnapi vihar volt, biztosan.)
Végül a macska, amit egy éjszakán át hallgattam,
mert nem tudtam, hogy beszorult
a cserepek közé.
Reggelre ki is hűlt, hátsó lába a feje mellett lóg,
belebukva az ereszbe, mintha hányna.
(a fagy lesz az oka.
azért ha teheted, ne gyere át.)
A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek):