Hiba a jelforrásban
Repedések futnak az idő bőrén,
hajszálerek egy baljós központig.
Senki sem tudja, mi zajlik ebben a szervben,
nyálkás anyagot pumpál a végtagokba,
lüktetése tereli az organizmust.
A vonalak tájként is megjelennek,
egy valószerűtlenül keskeny szerpentin
ágazik szét a szemhéjak hártyája mögött,
közben disszonáns zongoraszólam omlik
a falakról a képzelet szurdokába.
Össze akarom kötni a szervest a szervetlennel,
a mozgót a háttérrel, de mindig szétesnek.
Északról szarvasok érkeznek, és egy sistergő
patakból isznak, aminek statikus TV-zaj íze van.
Aztán fölugrálnak egy benzinszagú teherautóra,
és kitörik egymás nyakát. Néha máshogy alakul,
de végül úgyis csak a repedések maradnak.
Mederviszony
Baj van a kérdésekkel.
A válaszok süllyedő szálkái
lerakódnak, mint a mész.
Például, ha mellettem vagy,
már nem hallod tőlem, hogy merre jársz.
Ki akarom mondani,
meg akarom keresni, hogy mit érzek,
de mindig csak egy bányatavat találok.
Éjszaka ismeretlen halfajokkal úszok,
mint a csend.
Reggelente vakon ébredek,
halántékomon a víztömeg súlya.
Mozgó részek
Nézni, ahogy fák masíroznak az amorf ködben.
Hallgatni, ahogy kopnak a dombok.
Végigsimítani a partot, egy fel nem támadó főnix porát.
Hagyni, hogy a madarak röpte összekarcolja a szemet.
Végre a fény kastélyához érni, elveszni termeiben.
Úgy rejtőzni el, hogy megtalálj.
Cukrot olvasztani a nyelv hegyén.
Majd látni, hogy felöltözöl, és elpakolod a színeket.
Megérezni a bőr alatt az atomok monoton tajtékzását.
Megérteni, hogy nem rezegnek, hanem remegnek.