A város fölött a fény…

… bele se hullva, tova se lengve. Már-már elgondolhatatlan.
Nem láthatod, ha ott vagy, hisz visszfénye mind mindennek,
a szó is, koppanjon akárha magadban. S nem valami hasítékon,
nem is úgy, hogy egyszerre ott van. És nem mondhatod azt sem,
hogy ott volt, akárha lenne vége, s azt sem, hogy öröktől
fogva, mintha lenne kezdete. Mégis talán fölötte, ahogy az
emlék hajolna ránk, s illanna tovább, mintha mindent felejtve.
Akárha lenne irány. De mégsem. Az emlékezet lencseüvegén,
úgy tűnik, élesre vált a fény, s akkor valami karcos árny metsz
belé, akár az íves hajlatok ránc-sötétje, minek ha folytatása,
mintha benned. Hogyne értenéd.
Jársz-kelsz, mintha valóság lenne az a kapubelső, az az
utcarészlet, a harangzúgás is, az örvénylő zümmögés is
az utolsó kondulás után. És az arcok —, nincs idejük ebben a
fényben, idézzen holtat vagy élőt káprázatod. Mintha a tegnapod,
mintha örökkévalóság lenne a tegnapod.
És akkor itt van a papír felpördült sarka, ahogy éppen
csak takarja azt az enyhe árnyékot, s szeretnéd hinni, hogy nem
pillantásodtól…
Nincs kit kérdezni. Hogyne tudnád…

(Pálinkás György: A város fölött a fény…, Jelenkor, 1998/10. 1019.o.)