Térkép az antropocén tájról

Zöllner Anna kritikája az extrodaesia. Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz című könyvről (Typotex Kiadó)

Mire vállalkozik egy enciklopédia? Rendszerezi és leírja az ember által ismert világot. De hogyan írható le az a korszak, amelynek meghatározó tapasztalata, hogy ember és környezete többé nem szemlélhető egymástól függetlenül, az antropocentrikus perspektíva igazságai kikezdhetők, a diszciplináknak pedig átjárhatóknak kell lenniük egymás irányába, ha választ akarnak adni korunk meghatározó és fenyegető jelenségeire.

Az antropocén táj feltérképezésére vállalkozott az xtro realm csoport egy intermediális és interdiszciplináris — tudományokon és művészeteken átívelő — enciklopédia formájában. Az enciklopédia célja, hogy olyan nézőpontokat kínáljon a befogadónak, ahonnan jobban megérthető és vitatható az antropocén hatására jelentkező filozófiai és művészeti fordulat.

Az xtro realm kollektíva a tudásmegosztás és a diszciplinák közti átjárhatóság jegyében, különböző projektek során (olvasókör, terepgyakorlat, kiállítás) vizsgálja, hogy a kortárs művészet hogyan integrálhatja azokat a filozófiai irányzatokat, amelyek a szubjektum–objektum kettősségének felszámolását és az ember kitüntetett szerepének elutasítását javasolják. Egyáltalán lehetséges-e, olyan alkotói folyamat, amely nem szubjektív perspektívából valósul meg? És képes-e a művészet újraértelmezni a környezethez való viszonyunkat, adhat-e választ a klímaválság jelenségére vagy a jelenkori társadalmi egyenlőtlenségekre? Az extrodaesia olyan enciklopédikus vállalkozás, amely e kérdések mentén haladva gyűjti össze a témakör legfontosabb fogalmait.

Itthon is egyre nagyobb érdeklődés figyelhető meg az ember kitüntetett szerepét, a természet, a humán és a nem-humán létezők éles szétválasztását kritizáló filozófiai irányzatok iránt. Jó példa erre a prae.hu-n megjelenő Huszonegyedik című tárcasorozat, amely arra vállalkozik, hogy vitát indít „arról, hogy mi van”. Az idei Könyvhétre megjelent A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni című kötet azt vizsgálja, hogyan változik meg az ember hagyományos státusza, és mit történik, ha nem kitüntetett létezőként, hanem a környezet többi elemétől nem elkülönülőként vizsgáljuk. Ugyanitt említhető a Prae folyóirat Antropocén és Biopoétika című tematikus száma is, amely szintén interdiszciplináris igénnyel gyűjti össze a téma fontos tanulmányait és az objektív lírai nyelvet előtérbe helyező szépirodalmi szövegeket.

A xtro realm tudásmegosztó missziójához jó választásnak tűnik az enciklopédia formája, amelyben az ismeretek nem hierarchikusan, hanem egymás mellett helyezkednek el. Ebben is Latour lapos ontológiájának elve ismerhető fel, amely meghatározó a spekulatív fordulat szempontjából, mely szerint „a világ entitásai közül nem emelkednek ki sem szövegek, sem hatalmi struktúrák, sem diskurzusok, sem mentális jelenségek, sem fizikai entitások, hanem mindegyik egymás mellett van jelen a világban.” (46) A kötetben vizuálisan megidézett térkép ezt a hierarchiát lebontó, decentralizált egymásmellettiséget valósítja meg, amelyben a fogalmak mind vizuálisan, mind szemantikai szempontból dinamikus módon viszonyulnak egymáshoz. Ezt a megnyílást erősítik azok a prózaversek is, amelyek nem elkülönülten, hanem szerző nélkül, a tudományos szócikkekhez hasonulva illeszkednek a fogalmak közé, így fűzve tovább egy-egy nyitva hagyott definíciót. A fogalmak összekapcsolódnak, az elméleti szócikkek, a prózaversek és a grafikák egymást is értelmezik, a definíciók nem szigorúan zártak, hanem dialógusba és vitába lépnek egymással. Egy-egy prózavers nyelvezete olykor egészen a tudományos írás stílusjegyeit hordozza, a filozófiai szócikkek pedig néhol kifejezetten esszéisztikusak, ezáltal is nehezebb elkülöníteni egymástól, hogy mi a szépirodalmi és mi a tudományos. De nem is kell, a projekt egyik legizgalmasabb vállalkozása, hogy ezzel a szerkesztésmóddal azt állítja, hogy csak a tudományok vagy csak a művészet nyelvén már nem lehet elmondani azt, hogy „mi van”. A kötet tördelése is egyedi, szokatlan, feldarabolja a hagyományos, oldalszélekhez igazított elrendezést, így vizuálisan is a határok megnyílását és a szövegek egymásba folyását jeleníti meg maga a könyvtárgy performatív módon. Ezáltal egy alakulásban lévő tájat mutat, amelyet az olvasó saját kedve szerint, sokféle irányban bejárhat.

Az xtro realm csoportnak alapvetően képzőművészeti fókuszú projektjei vannak az enciklopédiában mégis jelentős szerepet kaptak hat kortárs szerző, Kele Fodor Ákos, Tóth Kinga, Nemes Z. Márió, Deres Kornélia, Zilahi Anna és Sirokai Mátyás prózaversei. Bár a szövegek szócikkekként illeszkednek az enciklopédia anyagába, a definitív jelleg mellett sokkal erősebb szerepet kap bennük a nyelvi játék és kísérletezés, ami a lírai konvenciók határát feszegeti, és így egy poszthumán, non-humán lírai nyelv megalkotásának lehetőségét vizsgálja. Ezen felül pedig erősen támaszkodnak a magyar költészet ökológiai hagyományaira. „A poszthumán líra nem függeszti fel a mezőt, és nem szünteti meg az emberről való beszéd lehetőségét, csupán konstruktív »szökésvonalakat« (Deleuze–Guattari) kínál az antropocentrikus humánideológiával szemben.”[1] Nemes Z. Márió a kortárs irodalomkritika fontos gesztusát teszi meg, amikor összegyűjti azokat a „szökésvonalakat”, amelyeken keresztül lehetséges az antropocentrikus nyelv kikezdése. Az egyik lehetséges irány az állatpoétika, amelyben az állat nem metaforaként jelenik meg, hanem a metamorfózis, az „állattá-levés” válik meghatározóvá. Nemes Z. ide sorolja például Tóth Kinga kiborgesztétikáját, amelyben az ember és a robot határai íródnak egybe formailag egy multimediális költészetben. Az antropocén poétika a hagyományos természetlíra újragondolására tesz kísérletet. Az enciklopédiába bekerült szövegek szerzői korábbi köteteikben is ezeket a „szökésvonalakat” keresik — ezek a prózaversek azon túl, hogy továbbra is azt vizsgálják, hogy a textualitás terében megszülethet-e egy posztantropocentrikus perspektíva, plasztikussá teszik a kötet tudományos szócikkeit.

Több szöveg tematizálja egy apokalipszis utáni világ képét, amelyben humán és nem humán létezők alakítanak ki valamilyen újfajta életközösséget: „Az utolsó ember egy tiszta Száj, mely nem beszél, hanem csak habzsol, hiszen az ember feláldozta a logoszt az élet érdekében.” (16) Bacon nyitott szájú Alakjaként jelenik meg az utolsó ember az apokalipszis/a túlélő antropológiája című prózaversben. Ez a posztapokaliptikus túlélő határok nélküli, mindent elnyelő hiány, a jelentés-központúság helyett a puszta materialitás létezik csupán. A szócikk folytatásaként olvasható a tárgyak/barkácsolás című szöveg: „A túlélőt az »alantas materialitás« szép új világa várja, egy olyan formátlan tárgyi dimenzió, amely elvesztette jelentésteli eszközszerűségét.” (49) A Deleuze és Guattari-féle assamblage teóriára épülő utópisztikus leírásban a hibrid létezők lakják be az „új zoét”. A hibrid szintén fontos fogalma az enciklopédiának: „olyan jelenségek, amelyek létükben eleve összemossák a természet, a technika vagy akár az etika dimenzióit.” (33) A hibriditás meghatározó fogalom Latour modernitás kritikájában is, véleménye szerint a hibrid létezők felbukkanása mutatja, hogy a szférák szétválasztása valójában nem lehetséges, csak a modern ideológia próbálkozott ezzel. „A hibrid eredetileg különálló kontextusok összekapcsolása, ugyanakkor az így létrejövő új struktúra nem az elemek szintetikus felbomlását jelenti valamiféle zárt Gesamkunstwerkben — azaz az egyes művészeti ágakat vegyítő és összetett szerkezetekben alkalmazható összművészeti alkotásban — és/vagy szuperstruktúrában.”[2] Ilyen értelemben véve az extrodaesia is hibrid alkotásnak tekinthető, amelyben érződik, hogy különnemű elemek kapcsolódnak össze, az összekapcsolódás viszont olyan szoros, az elemek annyira egymásra támaszkodnak, hogy külön-külön nem is igazán tudnának érvényesülni. Ebből a szempontból izgalmas kérdés, hogy bár nem szokás enciklopédiát A-tól Z-ig, egy huzamban elolvasni, hanem csak kiragadva, egy-egy szócikket, itt mégis az az érzése lehet a befogadónak, hogy annyira szorosan egymásra utalt az elmélet, az irodalom és a vizualitás, hogy elemenként kiragadva sokat veszítenének a jelentésükből.

Az állatok, a víz, a fák és a domborzat meghatározó komponensei a prózaverseknek, de sok esetben nem metaforaként, hanem inkább az anyagi érintkezésen alapuló metonímiaként működnek. Ez sem igazán pontos meghatározás, inkább úgy mondhatnánk a megszólaló perspektíva „állattá-válása” vagy „tájjá-válása” tapasztalható. „aki fát ültet, gyökeret ereszt” (48) kezdődik a talaj című prózavers, amely már az első mondatban elmossa a növény és ember közti különbséget. Ezzel ellentétesen működnek a szövegekben olyan metaforák a bolygókkal, állatokkal vagy magával az anyaggal kapcsolatosan, amelyek a humáncentrikus gondolkodás tér- és időviszonyaiból táplálkoznak. Így például a bolytudat & bolygótudat versben: „A megakolónia tagjai, több ezer kilométernyi távolságból érkezve is, toleránsak egymással szemben, míg az idegen hangyákat agresszívan fogadják.” (23) Vagy a növényidő, amelyben beteg emberi testként jelennek meg a fák. „A zárt rendszerű, testes zöldek belenyúlnak a levegőbe, átköhögik azt. Köhögésük édes, harapnivaló. Nem kell nekik üvegház, végül úgyis felzabálják, átharapják karcait. Nem kell lélegeztetés mosdatás.” (38)

„hártyát növesztünk és megtanulunk úszni, tapintani, simogatni a másik még elváló bőrt, nem vagyunk elég nyálkásak még, de uszonyaink már nőnek az ujjak között” (41) — ahogyan itt, az oktopusz című szövegben, a kortárs biopoétikában is kedvelt téma a tengeri élővilág. (Gondoljunk például Zilahi Anna A bálna nem motívum című kötetére.) Tóth Kinga jelen idejű szövege egy apokalipszis utáni jövőből szól, ahol már nem emberek és állatok vannak, hanem vízi lényekké alakuló létezők: „növényi–állati–emberi maradékok építenek szerelemkapcsolatot”. (41) A versben tetten érhető az enciklopédia egyik fontos fogalma, Donna Haraway rokonság elmélete, amely „az együtt valamivé-váláson alapszik és túlmutat az emberi kapcsolatok keretein” (43). A „valamivé-válás” lassú folyamata követhető végig az oktopusz című szócikken. A többes szám első személy egy utópisztikus közösség ideáját írja le, amelyben az egymásrautaltságból megszületni látszik egy szervesen összekapcsolódó, több csáppal egymásba kapaszkodó társadalom képe. A vízözön mint korszakváltó esemény és bibliai előkép több versben is egy elképzelt jövő bevezetéseként jelenik meg: „Féktelen áradások idején, mikor a felső vizek az alsókkal keverednek, a horizontugrás lehetségessé válik.” (horizontugrás, 34) „Amikor Noé meghajóztatta a természetet, a fákat hátrahagyta, mert nem volt rájuk ideje. Helyspecifikus bosszú. Az új bárka embercsontból, agykéregből készül majd.” (növényidő, 38) Míg a horizontugrásban az „elrugaszkodó” előtt — akinek könyöke, térde a vízben áll, így akár egy ember is lehet az ugrásra készülő – lehetőség nyílik egy új térbe átkerülni, addig a növényidő azt vetíti előre, hogy az emberiség már nem menthető meg, mint annak idején Noé bárkájával, hanem új időszámítás kezdődik, amelyben már csak a menekülő bárka alapanyaga lehet az ember.

A Gaia szócikket követő Kele Fodor Ákos-versben, a geolázban a globális felmelegedés pusztító lázként tűnik fel, amely elsöpör minden létezőt a bolygó felületéről. Az anyagforgalomban az anyag és az anya kifejezés mosódik össze — rájátszva egyszerre a betű, a szöveg anyagiságának szintjén megjelenő, alaki hasonlóságra. Az anyag mint anya, a Föld mint beteg test metaforái humanizálják a megszemélyesítettet. Az enciklopédia prózaverseit meghatározza ez a kétirányú játék a humanizáló és dehumanizáló folyamatok között, amely szintén a perspektívák szétválaszthatatlanságát támasztják alá.

Az anyagforgalom című vers újra olvasható az archefosszília szócikk felől, amelyen olyan anyagot értünk, „amely az ancesztrális, azaz az emberi faj megjelenése, illetve akár bármely ismert földi életforma előtti valóság létezésére mutat rá”. (18) Az anyag időtlen létezőként jelenik meg a versben: „Úgy hordoztál magadban, hogy nem tudtad, testi részeidben ott van egy Quetzalcoatlus, kapor, mezei ugróka, három szil és egy fitos csőrű gulipánmadár.” (15) Szintén Kele Fodor verseiben jelenik meg sűrűn az áteresztő membrán gondolata, amely egy olyan hártya, amelyen keresztül kétirányú kommunikáció zajlik az anyag és a környezete között, az anyagforgalomban magát is azzal azonosítja: „Nem ismerem fogalmi határaid; én is csak áteresztő vagyok” (18), és a már említett, geoláz című versben pedig az élő feltétele lesz a félig áteresztő hártya: „Élő mindaz — mondhatnánk így —, ami féligáteresztő”. (30)

„Nem az egyes dolgok a valósak, hanem a folyamatok, események, dinamizmusok és felszíni hatások” (29) — áll a felülmúlás/alulmúlás szócikkben. Az enciklopédiát is ezek a dinamizmusok hatják át, az olvasó az elé tett térképen dinamikusan ugrálhat a szócikkek, a prózaversek és a grafikák között: hosszasan lehetne folytatni a kötetet behálózó kapcsolatok feltérképezését, és felrajzolni ezáltal a kötet elemei közti viszonyokat. Még jobban kitűnhetne e hálózatosság a kötet online verziójában, ahol ezek a kapcsolatok jelezhetők. Egy ilyen online kiadás mindemellett bővíthető, ezáltal is fenntartja a kötet dinamizmusát. Az extrodaesia minden bizonnyal az egyik legizgalmasabb intermediális vállalkozás a közelmúltból, amely a filozófián, a képzőművészeten és az irodalomon keresztül reflektál az aktuális globális problémákra és keresi a művészetek helyét és felelősségét az antropocén korában.

 

[1] Nemes Z. Márió: Kacsacsőrűemlős-várás Kenguru-szigeten: A kortárs fiatal költészet poszt-antropocentrikus viszonyai, Prae, 2017/1., 97.

[2] Média- és kultúratudomány kézikönyv, szerk.: Kricsfalusi Beatrix, Kulcsár Szabó Ernő, Molnár Gábor Tamás, Tamás Ábel, Ráció, Budapest, 2018, 278.