A fennhéjázó urak és tragikus dámák társaságában ő csak epizodista lehet. Mégis rávetül az ellenállhatatlan pillantás fénye, a társadalmi állások szakadéka fölött a dissoluto Grande felé nyújtja a kezét, és túlságosan is félénk lenne, ha nem követné azonnal a kastélyába: hisz nincs oly messze innen. De mivel az opera buffa műfaja megtiltja, hogy egy ártatlan leányt elcsábítsanak benne, akiért Masettója bizonyára kevésbé stílusosan állna bosszút, mint Donna Annáért a korrekt Don Ottavio, da Ponte keresztülhúzza a promiszkuitás számítását, amelyben az egyenlőtlen rangúak keverednek össze, visszaállítja a morális és a szociális rangsort, és megengedi, hogy az alvilági éj közepén a lámpa fénye boldogítóan közeli fénykörbe vonja Zerlina kibékülését azzal a Masettóval, aki az összes csetlés-botlásnak és ügyefogyottságnak kölcsönadta a nevét. Az utójátékban úgy tűnik, a mozarti zenekar magát a viszálykodó emberiséget békíti meg.
E megbékélés a szabadság nevében történik.
(Theodor W. Adorno: Hódolat Zerlinának [részlet], ford.: Bán Zoltán András. Nappali Ház, 1998/2., 73.o.)