A mechanizmusok veszélyei

Kerber Balázs kritikája Balogh Gergő: Karinthy nyelvet ölt — Nyelv, technika és felelősség Karinthy Frigyesnél (Fiatal Írók Szövetsége) című könyvéről a friss Műútból

Balogh Gergő könyve a Karinthy-életmű bizonyos szövegeinek újraolvasásával kísérletet tesz arra, hogy módosítson egyes, a recepcióban a szerzőről kialakult képzeteket, és új kérdéseket vessen fel Karinthy nyelvszemléletével, gondolkodásával kapcsolatban. A könyv talán része lehet egy újraértékelési folyamatnak, hiszen az elmúlt években hangsúlyosan felerősödött a Karinthy iránti érdeklődés: említhetnénk Beck András 2015-ös Szakítópróba című könyvét,[1] mely teljes egészében a Nihil című Karinthy-vers szövegét, illetve kulturális és történeti kontextusát elemzi. Talán ennek a növekvő érdeklődésnek is köszönhető az, hogy a Magvető 2017-ben új kiadásban jelentette meg Karinthy Frigyes összegyűjtött verseit (a kötetről Balogh Gergő is írt[2]).

Mind a Szakítópróba, mind Balogh Gergő könyve (melynek címe a Nihil emblematikus utolsó sorára is utal) igyekeznek kitágítani az értelmezés során konvencionálissá és részben előítéletessé váló Karinthy-olvasás lehetőségeit. Míg Beck András műve Karinthy Nihiljének különös és bátor poétikai elképzeléseire, szubverzív művészetfilozófiájára mutat rá (mely akár az avantgárd felől is értelmezhető), addig a Karinthy nyelvet ölt Karinthy komplex nyelvszemléletét, a technika és a politika kapcsolatáról alkotott összetett képét tárgyalja. Balogh Gergő több írásában is felveti azt a problémát, hogy bár Karinthy Frigyes jelentős és jellegzetes figurája a magyar irodalmi tudatnak, akit ráadásul széles körben olvasnak és ismernek is, mégsem tartozik a magyar irodalom élreprezentánsai közé, holott nyelve és szemlélete nélkülözhetetlen volt későbbi életművek formálódásában is. Ennek okai lehetnek az eddigi olvasatoknak bizonyos toposzai. A Karinthy-recepció, úgy tűnhet, túlzottan egyirányúan közelít(ett) a szövegekhez, evidensnek tartva olyan elveket és szempontokat, melyeknek maga Karinthy sem akart megfelelni, illetve olyan hiányokat ró fel az életműnek, melyeket az nem is akar betölteni. A Karinthy nyelvet ölt talán mindenekelőtt Karinthyról mint gondolkodóról, értelmiségiről fest izgalmas képet, aki intenzíven érdeklődött korának kulturális–mediális változásai iránt. A kötet izgalmasan kísérletezik az erősen szövegközeli, a szöveg intencióit a modern irodalom- és kultúratudomány felől szemlélő elemzésekkel, melyek a Karinthy-szövegek beszélőit sok esetben valóban érdekes, új színben tüntetik fel (így például Derrida vagy Kittler elméleti szempontjai is olykor előtérbe kerülnek). A Karinthy nyelvet ölt a vizsgált szövegek, szövegrészek alapján igen koherensnek mutatja Karinthy viszonyát a korabeli médiához, a háborúhoz mint jelenséghez, illetve hatalom és nyelv kapcsolatához.

A könyv egyik vissza-visszatérő meglátása, hogy Karinthy egyes írásaiban szoros kapcsolat érzékelhető a retorika performatív ereje és az erőszak között. Erre utalhat a „felicák” képzeletbeli világa, mely a Krisztus és Barabbás című kötet Gulliver utazásaiból című novellájában jelenik meg. Itt törvény tiltja, hogy az államférfiak különböző szóképeket használjanak a beszédben, elkerülve így a képekben rejlő eredendő túlzást, agressziót, kontrollálhatatlanságot. A nyelv figurális működésének megszüntetése ebben az értelemben a háború, a hadi cselekmények ellehetetlenítése is. A törvény később továbbterjed a „mi” személyes névmás jelképes használatának tiltására is, mely szintén visszaélésre adhat alkalmat. A rövid novella elemzése közben Balogh stilisztikai szempontokat is felvet, melyek érdekesen árnyalják a szöveg narrációjának értelmezhetőségét, például a szövegben feltűnő „hülyesége” szó stílustörő és önleleplező gesztusával kapcsolatban. Balogh arra is jól mutat rá, hogyan képződik meg „a Gulliverként tulajdonképpen nem azonosított elbeszélői hang” ironikus természete, hogyan válik ellenszenvessé az „anglofil” álláspont. Ha a Gulliver utazásaiból című novellát a retorikai működés esetleges agresszivitása és a közösség attól való félelme határozza meg, akkor az ismert Krisztus és Barabbás című novella is már a retorika félelmetessége, uralhatatlansága felől válik olvashatóvá. Abban a jelenségben, hogy a tömeg másodszor is Barabbást kiált, nemcsak a tömegalakzat gonoszsága, hanem a beszéd, a retorika eredendő öntörvényűsége, ijesztő autonómiája is szerepet kap, mely könnyen eltávolodhat a beszédaktus eredeti szándékától. A két novella elemzésében közös motívum a mechanizmusoktól, a mechanikus működéstől való rettegés: a háborút, az erőszakot egy állandó önmozgás idézi elő, mely éppen annyira idegenné válhat számunkra, mint a háborút indító és legitimáló hatalom. Balogh bemutatja, hogy Karinthy a politikát miként kezdi el tőlünk idegen, az emberi egzisztenciát fenyegető entitásként ábrázolni, melynek törvénye és célja gyökeresen más, mint az azt elszenvedő egyén célja, s hogyan mutatja meg ennek a folyamatnak abszurditását. Ebben az értelmezésben Karinthy egész háborúképe megérthető a technika, a technicizálódás motívuma felől, mely egyszerre mobilizálja és téríti el az egyén fölötti politikumot, az egyén gondolkodását, és teszi egyszersmind uralhatatlanná a különböző megnyilatkozásokat. Karinthynál így elsősorban maga a megértés aktusa válik problematikussá a huszadik századi technika és politika új formái mellett.

A kötet részletesen foglalkozik a Karinthy-recepció már említett toposzaival, főleg a Karinthy esetében gyakorta felmerülő Nagy Enciklopédia képzetével. Eszerint Karinthy létre akart volna hozni egy, a felvilágosodás nagy francia vállalkozásához hasonló művet, melyben az emberiség tudásának valamiféle abszolútuma jelenik meg, azonban ennek csak töredékei készültek el, s így a Karinthy-életmű folyamatosan efelől a hiány felől értelmeződik újra, ezért szemléljük szövegeit egy nem elkészült mű szilánkjaiként, töredékeiként. Balogh, utalva Németh G. Bélára, aki szintén törést fedez fel a Karinthy-féle „program” és az ismert Nagy Enciklopédia elgondolásai között, részletesen foglalkozik a Ki kérdezett?…  című kötet előszavával, melyből a Karinthynak tulajdonított enciklopédista elképzelés jórészt eredeztethető. Balogh rámutat, hogy bár a Karinthy-recepció ezt a szöveget igyekezett az Enciklopédia programjának episztemológiája felől vizsgálni, és annak jellegzetes kódjait visszaírni Karinthy előszavába, valójában az említett írás több ponton is ironikusan viszonyul az összegzés és az enciklopédia ötletéhez, sőt megvalósíthatatlannak tartja azt. Ráadásul az is kiderül, hogy a felvilágosodást és a modernitást tulajdonképpen szembeállító beszélő, aki a huszadik századot pusztulásként és széthullásként láttatja, magát is inkább a széthullás részének tekinti, hiszen nem lehet tagja annak az ideális, csak elképzelt közösségnek, melyet az Enciklopédia megírásával bízna meg. Karinthy ebben a szövegében hangsúlyozza az új „Enciklopédia” ábránd voltát is, valamint azt, hogy a mű sosem fog elkészülni.

Balogh izgalmasan elemzi az előszó alatti „K. F.” aláírás és az ennek nyomán a szövegben tetten érhető Karinthy-tudat megjelenését, mely az írásos művek és a szóbeli kijelentések egyfajta ideiglenes összességének mutatja magát, vagyis az éppen ezeknek a kronologikus rendjéből kirajzolódó társadalmi és irodalmi személyiségnek, mely csak pillanatnyi „képződmény”, s később elkülönböződhet ettől az adott konstrukciótól, például az életmű bővülésével. Az így létrejövő különös „Karinthy-beszélő” már eleve bizonytalannak mutatja fel az egyszeri megnyilatkozásban prezentált programot. A „programnak” mint önmagát generáló mozgásnak igazi veszélye viszont a következő, médiát tárgyaló könyvfejezetben tárul fel, mely Karinthy néhány izgalmas, a korabeli újságírással, tömegkommunikációval foglalkozó írását tárgyalja. Karinthy félelme elsősorban a gondolkodás, az emberi értés matematikussá válása, ahol a statisztikai számok határozzák meg egy hír fontosságát, azaz új szóval „érdekességét”. Ebben a világban a vélemények, a folyton változó „tények” kissé orwelli világa betáplálható adatsorként tűnik fel, mely az emberek elméjébe „írható”, s az aztán „véleményként” jelenik meg, holott a különböző médiumok már előre elhelyezték azt a beszélő elméjében. Karinthyt ugyanakkor Balogh Gergő kötete a technika és a technológia egyfajta csodálójaként is mutatja, ez a csodálat azonban kétséggel párosul. Karinthy a Balogh által is elemzett Gépisten, jöjjön el a te országod című írásban a mozit olyan technológiának látja, melynek — megteremtve az elmúló természet rögzítésének lehetőségét — arra kell ösztönöznie a költőket, hogy keressenek új jelképeket és hasonlatokat, hiszen a film megőrzi az azóta lehullt leveleket ép állapotukban, s ezzel legyőzi a természetet, vagyis, más szavakkal, megmaradhat a „tavalyi hó”. A mozi, a filmtechnika lehetősége a természet időbeli rendjét bomlasztja fel, az események megjeleníthetővé, felcserélhetővé válnak.

A kötet — magyar irodalmi és általános irodalomelméleti kitérővel — megkísérli újraértelmezni a „kései” költészet, a számadásversek, illetve az eticitás és az igazságosság fogalmát a költészetben, utalva kortárs irodalmi példákra is (pl.: Oravecz Imre, Závada Péter). Ennek keretében Balogh részletesen foglalkozik Karinthy Számadás a tálentomról és A reformnemzedékhez című verseivel, melyekben a beszélő a tálentom/talentum szavak kétértelműségével játszik. A reformnemzedékhez című szöveg esetében főleg a Karinthy-féle versbeszélő én-je kerül fókuszba az ismert bibliai tálentom-példabeszéd (Mt 25 14–30) tükrében is. A vers én-je a nyelvben való megmaradást, a nyelvben mint ismételhetőségben lévő jelenlétet fontosabbnak tartja a jogi én és a beszélő feltétlen összekapcsolásánál, s így a verba volans olykor jelentősebb számára, mint a scripta manens. Balogh elemzése itt is részletesen jeleníti meg a Karinthy-féle versbeszélő bizonytalan helyzetét, s a nyelvhez, a retorikához való kötődés előtérbe helyeződését.

Elmondható, hogy a Karinthy nyelvet ölt kötet nagyon szervesen és logikusan építkezik, s az elméleti anyagot és a Karinthy-szövegeket jól párosító, jól vizsgáló elemzésekből egy igen határozott és jól körüljárható Karinthy-kép körvonalazódik. A kötet talán egyik legizgalmasabb vonala Karinthy nyelvének, nyelvhez való viszonyának hangsúlyozott újragondolása, mely a hagyományos interpretáció szerint valóban eszközszerűnek látható narratív szerkezeteket új kontextusba helyezi. Balogh arra is jól mutat rá, hogy például a Krisztus és Barabbás kötet gyakran esszéisztikus szövegei rafináltabbak mind poétikai, mind nyelvi szempontból, mint azt első olvasásra gondolnánk. A gyakran — talán szándékoltan — kopár, (látszólag) egyszerű struktúrákból építkező szövegek finoman játszanak a szavakkal, finom stílusmodulációkat hajtanak végre, s ezzel az olvasó figyelmét is rendszeresen felkeltik, irányítják. A részletes elemzések arra is rátapintanak, hogy Karinthy — bizonyos értelemben — „könnyen” olvasható, valószínűleg szándékoltan is „olvasmányos” szövegei mögött tág elméleti, intellektuális háttér húzódik meg, melyet az író szövegtechnikájáról kialakult közkeletű kép nem mindig enged észrevenni. Karinthy szövegeinek olvashatóságát valóban limitálhatja a parabola-olvasat, mely nyomban „kész” interpretációs kulcsokkal áll az olvasó elé, s így tényleg úgy tűnhet, a szövegnek mindössze annyi a szerepe, hogy egy előre meghatározott üzenetet közvetítsen. Ehhez, úgy gondolom, hozzájárulhat a Karinthy-próza, így a Krisztus és Barabbás novella, esetenként teátrális, képi jellege, mely késztetheti arra is az olvasót, hogy maga az interpretáció is zártabbá, képszerűvé váljon. Ugyanakkor épp a szöveg talányos „egyszerűsége” késztethet minket arra is, hogy ezeket a kialakult képeket igyekezzünk „feltörni”, s előtérbe kerüljenek a novella rejtettebb poétikai játékai.

A kötet általában is meggyőzően számolja fel a kánon által írt elképzeléseinket, s hívja fel a figyelmet Karinthy életművének rokonságára a kortárs poétikákkal, valamint mutat rá a szerző teoretikus gondolkodásának inspiratív vonásaira, vagy az Üzenet a palackban kötet fontosságára. Izgalmas az Így írtok ti kötetről szóló fejezet, mely szintén Karinthy nyelvét, nyelvbe ágyazottságát emeli ki, s A törpe-fejüek című Ady-paródián át vizsgálja azt, Karinthy hogyan érti meg mélyen az adott, éppen parodizált versnyelv retorikai szerkezetét, retorikai jellegzetességeit. Így az Így írtok ti paródiái arról is szólhatnak, Karinthy hogyan olvasta a különböző szerzőket, beszélőjében hogyan hagyott nyomot az adott nyugatos szerző tropológiája.

A Karinthy nyelvet ölt lehetővé teszi, hogy Karinthy életművének bizonyos darabjai könnyebben lépjenek kölcsönhatásba más korpuszokkal, diskurzusokkal, és hogy egyes Karinthy-szövegek ismét elevenebb formában mutatkozzanak meg. A kötet szempontjai frissek, bár az elemzés talán az idézett szövegeknek néha túlzottan egy-egy aspektusára fókuszál, s egyéb szempontokat, olvasási lehetőségeket részletesebben nem mindig vizsgál, továbbá néhol az elméleti apparátus, mely a művek megértéséhez szükséges, túlzottan felülkerekedik magán az interpretáción, a szövegközeliségen. A Krisztus és Barabbás kötet nyelvszemléleti vizsgálata produktív, de az egyébként jól felépített koncepció nem mindig illeszthető problémamentesen a konkrét szövegekre, néhol a „rendszer” kissé túl pontosnak tűnik, annak ellenére, hogy a retorika önmozgásának tézise valóban jóval dinamikusabbá teheti egyes vizsgált Karinthy-művek olvasását. A Gulliver utazásaiból című szöveg elemzése, a nyelv figurális működésének mint agressziólehetőségnek felmutatása izgalmas, amennyiben a tanulmány részletesen mutatja be a talán pszeudo-gulliverinek nevezhető beszélő ironikus vonásait. De felvethető például, hogy az említett felica törvények — a halálbüntetés hangsúlyozásával — nem termelhetik-e ki önmagukban a félelem bizonyos alakzatait éppen az utópisztikus, békét hozó nyelv létrehozásának érdekében, s ezáltal nem ironikusak-e maguk is, noha békét szavatolnak. Hiszen így a fenyegető retorikai potenciál jelenléte, minősége is ironikusabbá válhat. A kötetnek talán egyik legizgalmasabb része a már említett, a Nagy Enciklopédia képzetével foglalkozó fejezet, mely nagyon részletes szempontrendszeren keresztül mutatja be, miért téves és ráadásul értelmetlen a francia enciklopédia „poétikáját” Karinthyn bármilyen formában is számon kérni. Ugyanakkor ez a képzet részben összekapcsolható lehet a kötetben később a számadás és az „igazságosság” formái felől elemzett Számadás a tálentomról és A reformnemzedékhez című versekkel is, melyekben Karinthy lírai beszélője tulajdonképpen maga láttatja magát egy befejezetlen mű megalkotójának (ld.: „s tűnődve tenne pontot a be nem fejezett / Mondat közepén” — Számadás a tálentomról), noha igaz, hogy ezt a beszélő részben (s néha burkoltan) pozitívumként tünteti fel, s talán éppen a személyes „arcél” megrajzolásáért (is).

A kötet összességében újszerű és pontos, ráadásul színes képet fest az értelmiségi Karinthyról, és a felvetett szempontok lehetővé teszik, hogy mélyebben vagy másképp merüljünk el nyelvében. A kötetnek érdeme, hogy — Beck András könyvéhez hasonlóan — alapos elemzésekkel irányítja figyelmünket a Karinthy-költészet felé, melynek különleges és a kortársaitól erősen eltérő nyelvi–stilisztikai világa még sok további újraolvasásra, értelmezésre tarthat igényt. A könyv a „címszavakat” író Karinthyt nagyon is módszeres és összetett gondolkodóként ábrázolja.

 

[1] Beck András: Szakítópróba (Karinthy, a Nihil és akiknek nem kell), Műút-könyvek, Szépmesterségek Alapítvány, Miskolc, 2015.

[2] Ld.: Balogh Gergő: Egy klasszikus a helyére kerül, Műút, 2017062, Elérhető ITT.