Tudományos szövegek sikerét talán érdemes abban mérni, hogy az olvasónak az adott tárgykörben hány kérdése volt a szöveg elolvasása előtt, és mennyi maradt utána. Thomka Beáta könyvének elolvasása, ahogy ezt a későbbiekben nem is igyekszem titkolni, kérdések egész özönével árasztott el. De egy másik szempontból is ritka élmény, valami bizarr módon üdítő volt olyan könyvet olvasni, amely magától értetődő természetességgel használ olyan szavakat, amelyeket az elmúlt három-négy évben annyiszor hallottunk, annyi szájból, annyi ferdítéssel — és ez a könyv úgy tesz, egyébként elismerésre és irigylésre méltó módon, mintha mindez meg sem történt volna, meg sem történne, és mintha még valóban lehetne az igenek–nemek világán túl is, értelmes módon beszélgetni, vitatkozni. Érvelni. És mivel Thomka Beáta és könyve így tesz, talán lehet is.
Ezek a szavak ugyanis nem egyebek, mint a migráció, migráns, bevándorlás, bevándorló kifejezések, amelyek itt, e kötetben azt jelentik, amit jelentenek, az összeesküvés-elméletekhez szokott fülnek és szemnek szokatlan, felfrissítő módon.
Kár, hogy ilyen mentegetőzéssel kell kezdeni egy recenziót.
A migráció, helyváltoztatás, nyelvváltás, otthontalanság, kulturális idegenség, hovatartozás viszont tényleg az egyik legizgalmasabb jelenség(csoport), amely ma a világban történik: nem véletlenül szaporodnak egyre az ezekkel foglalkozó szociológiai, történeti, pszichológiai stb. tudományos munkák (és kártékony politikai kampányok). A magyarországi irodalomkritikában és irodalomtudományban azonban mindeddig nem volt ez központi kérdésfelvetés, sem elméleti, sem történeti szempontból. (Pedig történetileg is érdekes lenne — a nemzetfogalmak kialakulása után is — vizsgálni ezeket.) „Komparatisztika” címke alatt az egyetemek magyar és összehasonlító irodalomtudományi szakjain még ma is kilencven százalékban angol, német és francia irodalmakat — esetleg antik görög–rómait ínyencségként — tálalnak az embernek (aki emiatt aztán meglepődik, hogy Oradea nem Arad román neve, meg hogy Újvidék nem egy tájegység). Pedig az összehasonlító irodalomtudomány valami olyasmi volna, vagy kellene, hogy legyen ma, mint a Regénytapasztalat című könyv.
Ezeknek az első ránézésre inkább a társadalomtudományhoz, sőt, a joghoz kötődő fogalmaknak nagyon erős kulturális erőtere van. Ugyanakkor az magától értetődik, hogy egy irodalomtudós irodalmi műveket vizsgál — az tehát, hogy egy filológus bevándorlással és menekültekkel foglalkozik, ha áttételesen is, arról árulkodik, hogy jelentősnek ítélt irodalmi szövegek érzik magukénak e problémákat vagy fölvetéseket. Álljon itt néhány példa csak illusztrációképp, néhány kérdés, amelyekkel Thomka könyvében találkozunk (és néhány, amivel nem). Milyen, a centrum–periféria-alapú modelleket felváltó új világirodalom-koncepciót érvényesíthetünk, ha ezeket akarjuk vizsgálni? Vajon mit ír a szerb kritika egy Szerbiából (vagy még Jugoszlávia szerb tagköztársaságából) Németországba elvándorolt, német nyelven alkotó író regényének szerb fordításáról? Mit ír róla az européer–baloldali, és mit a nacionalista–konzervatív kritika? És a horvát, és a macedón? Stb.? (Vö. pl. Agota Kristof — sajnos nemigen létező — magyarországi recepciójával.) Mi a globális irodalom, és miben különbözik a világirodalomtól? (Vö. pl. ha az évekig az USA-ban tartózkodó Krasznahorkai László angolul ír egy regényt, az a mű honnan származik és hol fejt ki hatást? És ha lefordítja magyarra?) Hogyan függ össze a származás, az identitás, az anyanyelv, az irodalmi produkció és a kánonalakítás?
Meg kell jegyezni, hogy Thomka Beáta kötetének legfeltűnőbb és igen sajnálatos hiányossága is épp ezekhez a társadalomtudományokból az irodalomkritikába átszivárgott fogalmakhoz kötődik. A nagyrészt külön-külön megjelent tanulmányokból összefésült, majdnem-monográfiára hasonlító könyvméretű tanulmány (talán ez a Regénytapasztalat pontos műfaja) ugyanis nincs elég jól összefésülve. A kisebbik baj, hogy ez formai szempontból nem történt meg: a tartalomjegyzék például nem jelöli, hogy a szöveg három nagy fejezetre oszlik, ez csak a fejezetvégi bibliográfiákból, vagyis azok elhelyezéséből derül ki; az egyes fejezetek más hivatkozási rendszereket alkalmaznak; egyes külföldi nevek többféle írásmóddal szerepelnek; sok a hibás utalás; nincsen névmutató, és így tovább. A nagyobbik baj az, hogy fogalmilag sincs: hisz épp a kötet legeslegfontosabb terminusait (az imént említetteket) nem magyarázza el, nem állítja kontextusba egymáshoz képest, nem ad hozzájuk történeti ismereteken alapuló értelmezést; néha úgy tűnik, az egyik fejezetben inkább így nevezi, a másikban pedig inkább úgy. Nem a lehetséges politikai áthallások miatt, hanem a tudományos standardok szempontjából tartom problematikusnak, hogy végső soron eldönthetetlen, szinonimikus, metonimikus vagy milyen egyéb viszony áll fenn (a köznapi használati, az intuitíve vagy ad hoc adott jelentésükön túl) az immigráns, az emigráns, a migráns, az expat(rióta), az elszármazott, a bevándorló, a kivándorló (vagy épp a transzliteratúra és a posztmigráns irodalom) között. És tulajdonképpen ugyanez történik az alcím három kulcsfogalmával (korélmény, hovatartozás, nyelvváltás) is: esetleges halvány megérzéseinket a legtöbb esetben affirmálja a kötet, de magyarázatot kulcsként nem ad hozzájuk.
Azért is meglepő ez a fogalmi tisztázatlanság, mert egyébként minden más tekintetben roppantul összeszedett, világos tárgyalásmódú, folyton új perspektívákat és kontextusokat felvonultató szöveggel állunk szemben. Ami ráadásul hangsúlyosan kizárólag kortárs jelenségekkel és szövegekkel foglalkozik. Hiába adódnának sok esetben — és hiányoznak is olykor — például párhuzamként a kivándorló/emigráns/nyelvváltó/többnyelvű írók korábbi generációi (mint, mondjuk, hogy csak 20. századi példákat említsek, Márai, Gombrowicz, Kristof, Kundera, Nabokov vagy Beckett), Thomka nem akar történeti tablót felvonultatni, és legfeljebb az említés szintjén idéz meg korábbi szerzőket, és egyébként csak 2000 utáni — a legtöbb esetben 2010 utáni — irodalmi művekkel foglalkozik. (Milyen érdekes, hogy mindig szinte kizárólag prózaírók váltanak nyelvet, költők pedig nem, vagy nyelvváltás után prózaírókká válnak ők is — de erről Thomka könyvében nem esik szó). Egyetlen kivétel van, vagyis egy olyan szerző, aki már nem él — ha jól értem, az ő megkerülhetetlen fontosságú művei és írói habitusa szolgál történeti mintául a kortárs szerzők kritikai vizsgálatához, még akkor is, ha a róla szóló fejezet után már nem is nagyon kerül elő a neve. Ő (a magyar/zsidó–szerb/jugoszláv származású/nemzetiségű) Danilo Kiš, akinek három, 1960–70-es évekbeli kötetéről is ír Thomka, és egy külön rövid fejezetet is szentel Kiš poétikájának, a szerzőt „a narratív etika, az ízlés, a kritikai alapállás és esztétika” párhuzamai mentén W. G. Sebalddal együtt tárgyalva.
A világ persze egészen máshogyan működik, mint Gombrowicz egykori emigrációja vagy Beckett nyelvváltása idején. Ma a kulturális termékek többé-kevésbé szabadon mozognak a világ nagy részén fizikailag is, és az interneten is (és az internet miatt a fizikai térben is), és elvileg az emberek is majdnem ugyanennyire. Úgy látom, a (ki)vándorlásnak, nyelvváltásnak, kultúrák ütköztetésének jóval kevéssé van ma esztétikai tétje, mint pár évtizede (vagyis kevésbé lepődünk meg rajta, és kevésbé gondoljuk problematikusnak, ahogy kevésbé tekintjük egy irodalmi mű esszenciális részének egy szerző nemzetiségének és műve nyelvének feltételezett azonosságát), sokkal inkább ezen jelenségek politikai értelmezhetősége került előtérbe. Ami nem azt jelenti, természetesen, hogy ne lehetne irodalomtudományi módszerekkel nyúlni hozzájuk — sőt, Thomka könyve éppen azt bizonyítja, hogy milyen sokféleképp lehet és érdemes egyrészt egyes műveket értelmezni, másrészt komparatisztikai munkát végezni. A narratológiától kezdve a variánsok filológiai alapú elemzésén át a recepció- és kritikatörténeti megközelítések mind relevánsak lehetnek. Thomka Beáta szempontrendszere pedig van annyira tág(as), hogy mindig a legjobb szerszámot vegye elő eszköztárából, azért, hogy az elemzett — és az átlagos olvasó számára feltehetően nagyrészt ismeretlen — regényeknek felmutathassa egyrészt páratlan egyediségét, másrészt azokat a tendenciáikat és poétikai megoldásaikat, amelyek mégis összekötik őket egymással, és amelyek a kortárs világirodalomban — talán szerencsésebb lenne tényleg valami más szót használni ehelyett — egy markánsan elkülöníthető (de persze nem szigorúan körülhatárolt) és egyre jobban kanonizált műcsoportot jelentenek.
A Thomka által e csoportba sorolt regények jelentős része az egykori Jugoszlávia területéről elszármazott szerzők művei. Őket exjugoszláv íróknak nevezi Thomka, ami — például a (valahányadik generációs) bevándorló ellenében — a származási, nem pedig az „érkezési” helyet/nyelvet tartja meghatározónak. Az egyetlen magyar anyanyelvű közöttük, továbbá az egyetlen, aki nem prózát írt, Domonkos István, akinek Kormányeltörésben című versével külön tanulmány foglalkozik. A grammatikai formák és trópusok elemzése, valamint a műnek a jugoszláv irodalomtörténet keretei közé történő utólagos visszahelyezése igen jelentős újdonságokat mutat fel a költemény értelmezését illetően.
Az egyik tényező, amely kapcsolatot teremt az ex-YU szerb, horvát, bosnyák szerzők között, természetesen a származás, a másik pedig tematikus: a délszláv háború emlékezete. Erről ugyan külön fejezet nem szól, de folyton vissza-visszatérő téma és poétikai probléma. A balkáni háború olyan ős-eseményként jelenik itt meg előttünk, mint amely képes összefűzni az önéletrajzi emlékezéseket a családtörténeti fikcióval, a naplók és más tényirodalmi műfajok jegyeivel, a történelmi regények kanonikusabb formáival, a nevelődési regény hagyományaival, de még a mágikus realistának nevezhető poétikákkal is (kiemelendők Saša Stanišić, Ivana Sajko, Ismet Prcić, Nicol Ljubić, Melinda Nadj Abonji regényei).
Különös ugyanakkor, hogy a délszláv háború környékén Magyarországra áttelepült, magyar nyelven alkotó exjugoszláv írókat — az említett kivételen, Domonkos Istvánon túl, például Sziveri Jánost, Gion Nándort vagy Ladik Katalint — nem veszi számításba Thomka. Ahogy a háborút feldolgozó magyar nyelvű irodalmi alkotásokkal sem vet számot, pedig az utóbbi évekből jó néhány kiváló mű, például Danyi Zoltán és Orcsik Roland regénye vagy Terék Anna verseskötete — jogosult lenne erre. Ehhez hasonlóan a romániai forradalom emlékezete is egyre inkább előtérbe kerül a prózában, ami szintén megérne egy-két tanulmányt. Már csak azért is furcsa ez, mert Thomka munkája — végre! — hangsúlyozottan nem nemzeti irodalomtörténet, hanem a világirodalom/globális irodalom/transzirodalom most kialakulóban lévő filológiájának alapköve kíván lenni. Ha pedig ilyenformán nem szerb, horvát, bosnyák, hanem exjugoszláv íróról beszél, vagyis nem a nyelv és nem a származás, hanem a korélmény és a hovatartozás alapján kanonizál, akkor abba a kategóriába nem csak Stanišić és Sajko tartozik bele, hanem Terék Anna is, bőven, és talán Tolnai Ottó is (aki ma is Szerbiában él, ami, ha akarom, még jobban bonyolíthatja a helyzetet). Nem kívánom leegyszerűsíteni a dolgot, természetesen nagyon sok különbség van egy németországi nagyvárosban élő második generációs bosnyák bevándorló és egy Szabadkáról Pestre áttelepült magyar író között a reprezentáció, a lehetőségek és a szociális helyzet tekintetében. Mégis érdemes volna kiegészíteni a vizsgálódásokat ezzel a tárgykörrel, hiszen ráadásul a jugoszláviai/szerbiai magyar szerzők mindig kisebbségben éltek és alkottak, ami a művek létrejöttének olyan körülménye, amelyre a Thomka-féle érzékeny szempontrendszer jelzőfénye más esetekben élesen felvillan.
A könyv utolsó nagy fejezete kevésbé tűnik kellően átgondoltnak, itt részben az általában minimális reprezentációval bíró társadalmi csoportok (hajléktalanok, menekültek, mélyszegénységben élők) problémáinak irodalmi megjelenítéseit veszi a szerző röviden szemügyre (Szilasi László, Borbély Szilárd, Jenny Erpenbeck), hogy aztán ezt a családtörténetek mai poétikáinak néhány fajtájával és a nyilvánosság elől elrejtőző író (Ferrante) szereplehetőségeinek vizsgálatával igyekezzen összekapcsolni. Ebben az egységben nem csak a választott irodalmi művek tűnnek kissé esetlegesnek, hanem az alfejezetek egymás mellé sorolása is. Pedig a kérdésfelvetések és elemzések itt is roppant érdekesek (különösen kiemelkedőek a Nincstelenekről, az Ivana Sajkóról és az Elena Ferrantéról szóló alfejezetek), és minden mondat óriási ismeretanyagról és érzékeny szövegismeretről árulkodik. Mégis, mintha az utolsó részbe kellett volna beszuszakolni és laza szálakkal összefűzni mindent, ami „egyéb”.
A kötet regényelemzéseinek még egy aspektusát ki kell emelni. Ez pedig nem más, mint hogy ahhoz a mostanában kialakuló irodalomkritikai irányzathoz kapcsolódik, amely az elmúlt egy-két(-három) évtized jelentős irodalmi műveiről a „posztmodern” poétikákat, szövegalakítást és észjárást meghaladni kívánó szövegekként gondolkodik, és amely a nyelvelméleti meglátásokhoz és az egyre inkább önmagába zárkózó, ironikus „posztmodern” szövegekhez képest igyekszik felépíteni az ezeket felváltani látszó, a történetmesélést, a múlt feldolgozását és a szociális dimenziókat (újra) a középpontba állító fikciós szövegek kánonját. Noha Thomka nem használja sem a „posztmodern”, sem a „posztmodern-utáni” vagy „poszt-posztmodern” terminusokat, erre vonatkozó célkitűzése világos, és meglátásai remélhetőleg számos új filológiai munka kiindulópontjai lesznek majd.
Thomka Beáta könyve — hibái ellenére is — megalapozó jelentőségű. Szempontrendszerének újszerűsége és kanonizációs felhajtóereje Csehy Zoltán Szodoma és környéke című kötetééhez mérhető — különös véletlen (?), hogy eredendően mindkét szerző többnyelvű és multikulturális, határon túli területekről származik. Thomka maga is, csakúgy, mint kötetének oly sok hőse, Magyarországra települése előtt az egykori Jugoszlávia állampolgára volt. Az egymás mellett élő, egymásra nyitottan és folyton kíváncsian figyelő népek és kultúrák pluralizmusa ma már persze a múlté, vagy illúzió (ki gondolhatta akkor, hogy azt fogja visszasírni?).
Talán, ha sokáig és kitartóan úgy teszünk, mintha valami úgy lenne, ahogy, akkor az előbb-utóbb úgy is lesz. Szolidaritás, érdeklődés, művelődés és haladás. Azt hiszem, az ezekre való állandó igény a legfontosabb, amit Thomka kétszázhatvan oldalas könyvéből tanulhatunk.