Festékfoltok az éjszakán

Középre is fest egy kék áramot,
bár tudja jól, hogy elvetélt kísérlet,
és legfennebb a széleken ígérhet,
s inkább kívülről, némi távlatot,
 
amint a ködből gyúr friss margarétát,
könnyű füvet, virágzó bokrokat,
de csak a festő lesz így boldogabb,
s mind hangosabban zúgva, egyre némább
 
a föld, a víz, a kő, az ég, az Isten,
mert semmiféle mondandója nincsen
számunkra már, és hogyha volt is, rég volt,
 
s csak úgy rohan tovább most dübörögve,
hogy mégis itt marad velünk örökre,
és fúj nekünk egy színes buborékot

 

(Markó Béla: Festékfoltok az éjszakán)
Fotó: Horváth Péter Gyula