Talán barokk mondatokat kellene írnom, azokkal felépíteni Pozsonyt, amilyennek nem egyszerűen láttam, de éltem. Ahogyan a rendszeres sétákkal, melyek során meglehetősen nagy területet jártam be (a Google térkép adatai szerint közel 170 kilométert gyalogoltam), ténylegesen belaktam a várost. Itt öt híd szeli át a Dunát, s eredeti tervemnek megfelelően mindegyiken át is mentem legalább egyszer (természetesen gyalogosan), és végiglátogattam Újváros és Főrév kis tavait — mindezek tűnhetnek mindössze végtelen apró furcsa dolgaim közül valóknak, mégis ilyesmik mentén tudok bármit is úgy geográfiai értelemben, mint mentálisan feltérképezni.
Amikor konkrétumokat kell mondanom arra, miért és mitől is szerelmesedtem bele egészen ebbe a városba, persze csak dadogni tudok — de valahogy így van az ember a szerelmével is általában: kis mozaikdarabkákat, apró dolgokat lát csak, melyek között nem is kell feltétlenül egyértelmű kapcsolatokat felfedezni, megelégszünk az általuk mutatott-érzékeltetett összképpel. Miközben épp e kis „semmiségek” ragadják meg és el az embert, ezekkel tud leginkább párbeszédet folytatni — és ezek mentén kérdezhet rá önmagára is.
Ahogyan az első naplóban írtam: elveszni és megkerülni jöttem ide; legnagyobbrészt egyedül töltöttem időm, nyelv nélkül, a beszédhelyzeteket elengedve vagy feladva (azaz a minimálisra szűkítve a verbális kommunikációs aktusokat) — majd visszatalálva egy (reményeim szerint) tisztább ön- és én-nyelvet használva. Minden, ami közte van: „víz- / hatlan folyó / az azelőtt és az azután között”, ahogya Mila Haugová írja Besötétedés című versében (Tóth László fordítása).
Gyalogösvények a magasba — ez Tóth László 2016-os fordításkötetének címe (L’Harmattan), melyben nyolc „tegnapi és mai” szlovák költőtől közöl saját válogatásában verseket. E versek jó része a fentebbiekkel párhuzamosan meghatározó élmény volt, a fordító korábbi hasonló köteteit is be fogom szerezni, olyan elementáris volt találkozni például Milan Kraus, Štefan Stražay, Ivan Štrpka, vagy épp az idézett Mila Haugová verseivel.
Megtiszteltetés, hogy a Pozsonyban íródott verseimből hármat épp Haugová fordított szlovákra, melyek közül az egyik már június 10-én meg is jelent a Kapitál nevű helyi havilapban. Ez utóbbit Tímea Beckovának köszönhetem, aki a záróprezentációnkon tolmácsolt is nekem (ahol a beszélgetés és felolvasás alatt vetítés is volt a Pozsonyban készült akvarelljeimből, fotóimból és montázsaimból). (És ha már köszönet és akvarellek: a szurikátásat Eva Tomkuliakovának, a projekt szlovák koordinátorának ajándékoztam, akinek legutóbbi verseskötetén szintén szurikáták láthatóak.)
Nem tudok nem szólni arról, hogy az ötödik pozsonyi verset nem akartam volna soha megírni, pontosabban nagyon nem akartam neki ilyen rohadt apropót június 3-án, amikor Vöröskő vára felé haladva az autóban olvastam Térey János halálhírét. „Nemigen van isten” — ahogyan Kukorelly írta.
Utolsó napjaim már némiképp depressziósan teltek, nagyon nem vágytam hazajönni. Pontosan tudtam, hogy milyen szinten veszélyeztethet majd a Šurda-szindróma (a fiatalabbak kedvéért: Borivoje Šurdilović a Forró szél című jugoszláv vígjátéksorozat főszereplője, leegyszerűsítve egy hétköznapi, unalmas, kudarcos életével elégedetlen balfasz, aki mindvégig csak a görög szigetekre vágyódik vissza eszelős nosztalgiával, ahol pár hétig életében először és utoljára maradéktalanul jól érezte magát).
Vasárnap délután, hazafelé tartva a vonaton, amikor Nagymarosnál a magyar kalauznő megállt fölöttem, gondolkodás nélkül dobrigyenyt mondtam, majd persze gyorsan leesett, hogy hülye vagyok, de már nem akartam zavarba hozni, így mikor visszaadta jegyem, mosolygós gyákujemmel köszöntem meg.
