És akkor ott volt
Nyomban egy tenger, messzi,
Fénylő saláta,
Egy északi táj, és
Házak halmaza
Végig a parton.
Aztán még, azt hiszem,
Sirályok kavarultak
És száradó vásznak —
Hátsó kis udvarok
Fanyarsága! —, s a sírásó
Szerszámát félrehajította.
Erre azért a kemény
Deszkák megint, s a sötétség.
Ám azon nyomban
Megütött az az
Édesség és fény,
Az édesség és a fény,
Csak elképzelve, mily
Sír-komoly városok, tartós
Mívek jönnek, ha megérik.
Igen, ükunokáim s az
Ő ükunokáikat ekképp
Temetik mellém,
Ultrarövid denevér-
Vinnyogásnyi sirámmal
Bütyökcsontjaink a dús
Földet csak gazdagítják,
Változzék percről percre,
Civilizálódjék.
Jó volt, amíg kitartott,
S még hogy így tartott-e,
A bibliai igény, le
Por a porhoz satöbbi
Hat láb mélyre tél csillám
Fényén át, Nincs-Ki hibája.
Azzal együtt, engem
Zaklat e kísértet-táj,
Suttyom-halk szélzetével,
Nebulóinak nagy nyílt
Lelkével, s haszonelvekkel —
Mindegy, reájuk hagytam,
Mit kire is hagyok.
Remélem, ráérnek, és a
Fény is megéri: lessék.
(Derek Mahon: Beckett-képmás. Ford.: Tandori Dezső, Magyar Lettre Internationale, 1996-1997/tél, 53.o.)