Három hete érkeztem Pozsonyba, azaz épp félidőben járok, itt az alkalom újabb beszámolót írnom napjaim hasznos és haszontalan múlásáról.
Furcsa tapasztalat, különös élmény ennyi ideig távol lenni az otthonomtól, ráadásul másik országban, másik kultúrában — és turistának lenni a saját életemben is. Persze az első mindig (esetemben meglehetős hosszan) a rácsodálkozás maga, amit aztán az elmerülés követ (igen, valószínűleg tényleg elveszni és megkerülni vagyok itt), mennyire másképpen is működhetnek a dolgok. Ahogy korábban írtam, itt jellemzően mindenki sokkal kedvesebb, mint otthon, nem csak a szálláshely recepcióján vagy bármelyik kocsmában (e helyeken afféle munkaköri kötelesség ez), hanem mindenütt, a zebránál egész hamar megállnak az autók, hogy átmehessek — ilyesmit Magyarországon csak kisvárosokban tapasztaltam. Igaz, „Pozsony is egy kisváros, ami nem tehet arról, hogy véletlenül főváros lett belőle” — ahogyan Czinki Ferenc fogalmazott a múlt héten, amikor a Bernardban megittunk egy sört, ha már épp itt járt, mert hamarosan megjelenik szlovákul A pozsonyi metró című könyve.
Az eltelt idő alatt továbbra is sokat sétáltam, és még mindig nagyon tetszik Pozsony igencsak fura építészete — valahogyan nem érzem rossz megoldásúnak, idegen testnek az olykor váratlanul megjelenő toronyházakat sem. Persze hozzá kell tennem, a Duna túloldalán lévő városrészben, a pozsonyligetfalui lakótelepen még nem jártam — igaz engem, aki az avasi lakótelepen is élt, nehéz lenne meglepni bármivel is. Másfelől azt is el kell mondanom, hogy a hetvenes években megbocsájthatatlanul csúnyán elbántak a Váraljával, amikor a Szlovák Nemzeti Felkelés hídját (az ufós hidat) építették.
A sok céltalan mellett voltak célzott séták is, jártam a várban, onnan pontosan látni, meddig tart Szlovákia és hol kezdődik Ausztria (ahol nagy kiterjedésű szélkerékpark van), megmásztam a Slavínt, ahol a második világháborús emlékmű áll, alatta a Horský Park, ami konkrétan erdő… A másik irányban több tavat is felkerestem, ott világosodott meg, mi lehet a titok: a város általam ismert részében mindennek van saját tere, nem zsúfolódnak egymásra szinte véletlenszerűen a dolgok.
Bő két hétig semmit sem bírtam írni az első hangulatjelentésen kívül, csak rajzoltam, festettem például emblematikus pozsonyi helyszíneket oda nem illő állatokkal (mint egy bálna a Duna-parton, vagy egy szurikáta a színháznál); fotóztam jellemző épületeket egy 1970-es pozsonyi fotóalbum képeinek perspektívájából (afféle „olyan volt, ilyen lett” sorozat módjára); és persze jártomban és keltemben mindent, ami valami miatt megragadott. Aztán egy héttel ezelőtt megszületett egy vers, ma fejeztem be a harmadik itt íródottat, és úgy érzem, az előttem álló három hétben lesz még néhány — az első kettő fordításán már dolgozik is Mila Haugova, hogy a június 5-i beszámoló prezentáción elhangozhassanak szlovákul.
Bár van kire várni, néha besokallok az egyedülléttől, a bezártságtól (az időjárás sajnos jellemzően inkább fostos még mindig, ami miatt néha álló nap ki sem lehet mozdulni), mégis jó itt. Sőt az egyik éjjel óvatos vodkát kortyolgatva egy kis ideig elgondolkodtam azon, hogyan ne menjek haza.
