Íráskény

„Az írás magányos tevékenység, de jó, ha az író kitör belőle, mielőtt útjára bocsátja művét. Azaz megmutatja valakinek, akinek ítéletében bízik, házastársnak, barátnak, pályatársnak. Nem cselekvő részvételt, javaslatokat vár, vagy feltétlen tetszést, dicséretet, csupán arra vágyik, hogy megossza vele, hogy ismerje, tudjon róla. Olykor nem is kell, hogy a kezébe adja, elég, ha felolvassa neki, és közben látja az arcát, az arckifejezését, és hallja, hogyan hangzanak a szavai, a mondatai. Kivált fontos ez ifjú korban, amikor kezdő, és még az is foglalkoztatja, van-e egyáltalán tehetsége, mikor még balgán azt hiszi, hogy a tehetségnek nevezett valaminek van valami csalhatatlan ismérve.”

(Oravecz Imre: Feljegyzések naplemente közben)

 

Minden nap, amikor nem írok, elvesztegetett, ezt gondoltam, olyan fiatalon, mint amilyenek most ti vagytok. Hetente találkoztam egy társasággal, ahol mi fiatalok diktáltuk a tempót, határoztuk meg az esztétikai alapokat. Hogy ez jó volt-e? Nem tudom. Bővebben? Nem volt jó. Nem feltétlenül azért, mert saját magunkat akartuk Münchausen módjára kihúzni a bajból, a láthatatlanságból, hanem azért, mert akaratlanul is karanténba zártuk magunkat. Igaz, akkor még nem volt internet, a tájékozódási pontokat magunk határoztuk meg.                  

Szóval, ha nem írok minden nap, az elvesztegetett idő, gondoltam. Nem volt olyan hét, hogy ne vittem volna új verset a társaságba. És ez jó volt. De mérhetetlen mennyiségű szemét is keletkezett. Ahogy az idő telt, egyre kevésbé éreztem, hogy minden nap írnom kell. Mi az, hogy kell? Bizonyos kontextusban a „kell”-nek is van helye; erről szól az íráskény.

Az íráskény tulajdonképpen íráskényszer, már amennyiben az egyetlen lehetőségem arra, hogy a valóságot megérintsem. Vagy másképp; ha a valóság megérint, ez az egyetlen módom, hogy jelekkel rakjam körül. Az érintés pillanata után nincs választás; írni kell. Ez esetben helyes a kell.                                                                                                              

Másfelől az íráskény egyben az írás kénye. Az írás kénye-kedve szerint alakít bennünket, jobb esetben a valóságból hajlítunk mi kényünk szerint valamit, ami olyan — de legalábbis megközelíti azt a valóságélményt —, amilyennek az érintés pillanatában láttuk. 

Az íráskény persze drog. Ha az ember egyszer belekóstol, és tényleg jóízűen tudja forgatni a szájában; nincs menekvés.  Nem is kell menekülni, írjatok! Ha ez az addikció úrrá lesz rajtatok, akkor már semmi sem állíthat meg benneteket. Még a sikertelenség sem! Mert az írásnak nem lehet elsődleges célja a siker, csak az érintés. Ha a siker a cél, akkor nem verset kell írni.

Nem mindegy, ma ki távozik az első díjjal, de nem a siker miatt, hanem azért, mert azt gondoljuk; ő a siker esélye nélkül is így próbálta volna letapogatni a valóság általa észlelt részét.